Rajzolj egy fantáziaképet az elmagányosodott 46 éves William James Sidisről, aki csodagyerekként 7 éves korában alkotta meg a vendergood mesterséges nyelvet!

Egy mesterséges intelligencia alapú képgeneráló program a fenti módon oldotta meg a feladatot. Azért kértük ezt az illusztrációt, mert nem találtunk "öregkori" portrét az Amerikába emigrált ukrán zsidó családban született zseniről. Akiről meg akartunk emlékezni, felidézvén egy korábbi publikációt, amej méltán nevezhető filológiai ínyencségnek.

Az Irodalmi Szemle emlékszáma Tsúszó Sándor vélt halálának 80. évfordulóján

T. S. nem véletlenül választhatta Sidis vendergood-nyelvű verseit

Bár halálának időpontja vitatott, már csak ezért is, mert 2002-ben még kiadót alapított, ám életműve akár a vélt kerek dátumok alkalmából is méltatható, újra is újra megnyitható. Ezt tette a Pozsonyban megjelenő Irodalmi Szemle 2021. májusi tematikus számával, amikor is a többször cáfolt 1941-es halálhír 80. évfordulóján hívta fel a figyelmet a jeles szlovákiai, de összmagyar jelentőségű, s mint tudjuk, Kárpátalján is megfordult költőre.

A Nemeth Zoltán készítette összeállításban Balla D. Károj közreadásában jelent meg Tsúszó Sándor két konzseniális versfordítása. Az eredeti költeményeket a maga alkotta vendergood nyelven írta az a csodagyermeknek indult William James Sidis, akit a világon valaha legmagasabb IQ-val rendelkezett embernek tartanak, és aki emigráns ukrán zsidó családban 1898-ban született New Yorkban. Börtönt és elmegyógyintézetet megjárva, elmagányosodva halt meg Bostonban 1944-ben.

Tsúszó országról országra vándorolva ekkor már harmadik éve élt emigrációban, nem tudni, hol is mikor jutott ezekhez a versekhez, s birtokolta-e a vendergood nyelvet. Valószínűbb, hogy Sidis maga készített számára nyersfordítást.

Tanulságos érdekesség, hogy 2023 augusztusában erről  a nyelvről teljesen hamis információt ad a Bing mesterséges intelligenciája:

Mit tudunk a vendergood nyelvről

A vendergood nyelvről nagyon keveset tudunk. Ez egy mesterséges nyelv, amelyet egy lengyel matematikus, Zbigniew Vendryes alkotott meg a 20. század elején. A nyelv célja az volt, hogy egy univerzális és logikus nyelvet hozzon létre, amely alkalmas a tudományos és filozófiai gondolkodásra. A vendergood nyelv szókincse és nyelvtana a latin, a görög, a szanszkrit, a héber és más klasszikus nyelvek alapján épült fel. A nyelv írásrendszere a latin ábécé volt, de különleges jelekkel kiegészítve. A vendergood nyelvnek nem voltak beszélői, csak Vendryes és néhány tanítványa ismerte. Vendryes soha nem publikálta a nyelvet, csak néhány kézirat maradt fenn róla. A vendergood nyelv nem rokon semmilyen más élő vagy holt nyelvvel, és nem kapcsolódik a magyar nyelvhez sem. 

Hitelesebb idegen nyelvű forrásbók (Google-fordítás):

A Vendergood egy mesterséges nyelv, amelyet William James Sidis hozott létre 1905-ben. Sidis leírta a nyelvet második könyvében, a Libro de Vendergood (angolul: Book of Vendergood) című könyvében, amelyet még gyerekként írt. Ez a nyelv láthatóan elsősorban a latinra épült, de hatással volt rá a német és a francia, valamint más román nyelvek is. Nyolc különböző ragozást tett különbséget: indikatív, potenciális, abszolút felszólító, kötőszó, felszólító, infinitív, optatív, valamint a Sidis nyelvtani alkotása: erőltetett (angolul: strongeable). Az elemeket a nemek szerinti ragozás szerint csoportosították, amelyet az egyik megfigyelő "összetettebbnek, mint egy japán ige" jellemez. A Vendergood 12-es alapszámrendszert használt, mert, ahogy Sidis kifejtette: "A dolgok eladásának egysége a 12, a dolgok (tucat), és a 12 a legkisebb szám, amelynek négy tényezője van."

Egészen bizonyos, hogy Tsúszó tudatosan, szándékosan választotta alapanyagul ezt a filológiai csemegét. Ezt blogunknak megerősítette Hizsnyai Zoltán, a Tsúszó Sándor Akadémia elnöke és Alberd Yollaka finn nyelvész, akinek kutatásaiból azt is tudjuk, hogy idős korában Tsúszó például más egzotikumok mellett a kihalt lív nyelv iránt is élénk érdeklődést tanúsított.

Ki volt William James Sidis? 

William James Sidis (1898-1944) New York-i ukrán zsidó családban született csodagyerek volt, aki rendkívüli matematikai és nyelvi képességekkel rendelkezett. Sokan a világ legokosabb emberként tartják számon. Már fiatalon rendkívüli tehetségét mutatta be, és már 11 éves korában beiratkozott a Harvard Egyetemre. Igen sok tudományág iránt érdeklődött, és felnőttként 40 nyelvet fojékonyan beszélt, beleértve az ógörögöt és a latin nyelvet is. Emellett különböző matematikai kutatásokat is fojtatott. Azonban életében nem vált híressé a tudományos munkájával, inkább az őt körülvevő médiafigyelem miatt lett ismert. Sokan vitatták képességeit és cirkuszi attrakcióként kezelték.

Elmagányosodott, visszavonultan élt. Miután megjárt börtönt, elmegyógyintézetet, lassan felejteni kezdte mindazt, amit csodagyerekként tudott. 1944-ben hunyt el agyvérzésben 46 éves korában. Egyes hírek szerint öngyilkos lett. Legendák élnek arról is, hogy a titkosszolgálat tette el láb alól. 

Végül nézzük a verseket.

Fontos írás jelent meg a témában Németh Zoltán tollából: Könyvsorsok: A Tsúszó Sándor-projekt. Az Új Szó hasábjain napvilágot látott cikk felhívja a figyelmet többek között arra, hogy friss közlésként két vers jelent meg a jelenleg Wakanaiban, Pápua Új-Guineában élő 112 éves költő tollából, amelyeket tavaj küldött az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, s amejek a lap 2020/1-es számában jelent meg. Alább ezek is olvashatók.

Kétségtelen, hogy a nagy hatású költő és gondolkodó körül kirajzolódott legendáriumnak szerves része mindaz, amit a kutató leszögez, még akkor is - vagy annál inkább - ha más források alapvetően más adatokat ismernek. Egy biztos: számos ojan esetet ismerünk az irodalomtörténetből, amikor nem létező, kitalált szerzőt hittek valódinak. Tsúszó az egyetlen eset, amikor egy valóságos, minden porcikájában létezett alkotó köré a nemlétezés apoteózisát építi fel az utókor.  

Tsúszó Sándornak egy újabb, ma már az irodalomtörténészek többsége által is hitelesnek elfogadott fényképe bukkant fel Bécsben a naschmartkti bolhapiacon ez év szeptemberének első szombatján. A fotón Tsúszó két ismeretlen hölgy társaságában ül a Le Dôme Café (Párizs, Montparnasse, 1928) teraszán. A felfedező, aki egy ungvári faesztergályos, de szenvedélyes irodalombarát, egy régi zenedoboz alsó, rejtett fiókjában találta a képet, még aznap délelőtt, amikor meg akarta javítani az olcsón vett dísztárgyat. A kép további érdekessége, hogy a fotográfia hátoldalán egy nehezen olvasható, sebtiben írt tintaceruzás megjegyzés áll: "Un poète de la Hongrie. Il est Alexander. Curio. 1928", ami tovább erősíti a gyakran tévedő irodalomtörténészek véleményét. A fénykép magántulajdon, kézbe nem vehető, megtekintése csak egyeztetéssel, szombat kivételével. (Kóródy László szíves közlése, Facebook, 2015. szeptember 30.)

Tsúszó és az irodalmi pszichodráma

Még az irodalomban nagyobb jártasságú szakemberek közül is kevesen tudnak a magyar avantgárd jeles alkotójának, Tsúszó Sándornak egy műfajteremtő, a pszichodráma területét érintő munkásságáról.

Amint azt korábban Balla D. Károly költő és tsuszológus, majd a pszichoterapeutának is kitűnő Kállay O. Béla irodalomtörténeti kutatásaiból tudjuk, Tsúszó Sándor 1929-ben hét eseménydús hónapot a kárpátaljai Ungváron töltött. Ide Ady Párizsából érkezett, ahol nem csupán a modern művészet (Bretonnal össze is barátkozott) szabad levegőjével szívta tele beteg tüdejét, hanem közelebbről is megismerkedett a progresszív pszichológiai irányzatokkal, így a regresszív hipnózissal, Freud pszichoanalízisével, Jung archetípusaival és a kognitív pszichológiával is. Mint ismeretes, a pszichodráma atyja, Jacob Levy Moreno az avantgárd művészetben, annak spontaneitásában az emberi pszichét felszabadító eszközt ismerte fel, és az általa teremtett csoport-terápiás módszer alapelveit még a húszas évek elején-derekán közzétette Európában (majd 1925-ben az Egyesült Államokba emigrált és ott továbbfejlesztette a szociometria, csoport-pszichoterápia, pszichodráma és a gyakorlati kognitív viselkedési terápia módszerét, valamint a pszichodinamikus terápiát)

A minden progresszív gondolatra fogékony ifjú Tsúszó megismerkedett ezekkel a tanokkal és a Morenoéval ellentétes irányban gondolkodva jutott el egy új irodalmi műfaj megteremtésének a gondolatához. Tsúszó nem az avantgárd művészetben látta meg a pszichoterápiába beemelhető elemeket, hanem a  pszichoterápiás metodológiát gondolta az irodalomba adaptálhatónak, ott hasznosíthatónak.

A detroiti autómúzeum elfekvő raktár-készletének katalogizálása közben bukkantak rá arra az éppen száz esztendős, 1913-as gyártású Ford T-modellre, amelyről kiderült, hogy valaha Tsúszó Sándor birtokában volt, 1929-ban például ezzel utazott  viharos házasságának hat ungvári hónapja múltán Pozsonyba.

A képen: Valahol a Kárpátokban, a Vereckei-hágó felé vezető útról letérve Tsúszó Sándor egy lucernás réten köröz barátaival. >>

A különleges, éppen 100 esztendős gépkocsinak a története is különleges. A feljegyzések szerint a T-modellt gyártásának évében maga Henry Ford ajándékozta az első budapesti autókölcsönző tulajdonosának, Häzler Aurélnak. Ez pedig imigyen esett meg:

Az első autókölcsönző Budapesten

Häzler Aurél a Városligetben már 1910-ben autókölcsönzőt nyitott, igaz, ez inkább amolyan vidámparki mulatság volt, mert a bérautókkal a lovaskocsiktól uralt városi forgalomba kihajtani tilos volt, a sétakocsikázásra csupán a Városliget területén kerülhetett sor. Az olcsónak nem mondható autóbérlés lehetőségével örömmel éltek az ide kiránduló urak és dámák, akiknek indulás előtt maga a tulajdonos tartott gyakorlati bemutatót. 

De ki is volt ez a Häzler Aurél?

Az ágrólszakadt, léha életet élő ifjú nemesek sarjának tarthatta magát, hiszen nagyapja az Osztrák-Magyar Monarchia felső tízezrébe tartozott, mint olyan tehetős és befolyásos földbirtokos, akinek a politikai életben is súlya volt magas rangú hivatalnok-barátai révén. Gratz-környéki birtokain gyakran tartott nagy mulatságokat, itt napokig vendégelt képviselőket, bírákat, államhivatalnokokat. Náluk lobbizta ki, hogy tenyésztett szarvasmarháit az államkincstár a közétkeztetés számára rendszeresen felvásárolja.

Emília nevű lányát a módos Häzler Timót-Eduárd Budapesten taníttatta, és fia nem lévén úgy tervezte, hogy majd egy üzleti szempontból kedvező házasság után vejének fogja átadni a birtokok irányítását. Ám terveit keresztülhúzva a csinos Emília egy pesti kadéttal szűrte össze a levet, akitől törvénytelen gyermeke született. A szigorú nemes ezt persze nem nézhette jó szemmel. Ahhoz ugyan hozzájárult, hogy a kicsi a Häzler családnevet megkapja, ám leányát kitagadta az örökségből.

A leányanya tanulmányait megszakítva Budapesten maradt, egy kalapos-szalonban lett kisegítő, igen szerény keresettel. Az éles eszű Aurélt csak rövid ideig taníthatta, mielőbb szakmát akart adni kezébe, így 14 évesen asztalos-inasnak szegődtette.

Aurélnak el-elkalandozó fantáziája mindig gyorsabban járt a kezénél, így sokáig olybá festett, hogy soha nem lesz belőle kitanult segéd, megmarad igazi vizesnyolcasnak. Anyja korai halála azonban hirtelen felnőtté tette, komolyan vette a munkáját és szépen haladt előre mestere mellett; önálló műhely indítását is tervezte.

1909-ben már éppen mesterlevele kiváltására készülődött, amikor egy bécsi ügyvéd felkereste Häzler Timót-Eduárd halálának a hírével. Aurél alig is tudott valamit felmenőiről, mégis megrendült, így alig fogta fel, hogy nagyobbacska vagyont örökölt a földbirtokos nagypapától. Bár, mint említettük, a mamát rangon aluli rövid  vadházassága  miatt a zord papa kitagadta az örökségből, ám az unokára, jobb híján, csak ráhagyta ingó és ingatlan vagyonának egy jelentős részét (a többit az Üdvhadseregre testálta).

Hősünk, aki ekkorra a Pesten még éppen csak megjelent automobilok megszállottja lett,  nem sokat tépelődött, pénzzé tette a neki jutott birtok-hányadot, a gulyát és a ménest, a kastélyt és a számos kúriát. A jelentős nagyságú pénzösszegből a Városligetben 1910-ben 12 darab méregdrágán vásárolt gépkocsival megnyitotta az első budapesti autókölcsönzőt.

Ötlete eredetinek számított, de a mintát Bécsből hozta (ahová az anyja halála előtt egyszer-kétszer kivitte), ahol a Práterben működött hasonló szórakoztató látványosság, de az ottani autók inkább játékszerekre hasonlítottak. Aurél valódi automobilokat vásárolt - egyenesen a gyárakból. Került, amibe került. „Én új fejezetet nyitok a budapesti közlekedés történetében" - vallotta hetykén.

A méregdrága autók és a roppant komoly "történelemcsináló" ambíciók ellenére az autókölcsönzés budapesti históriája mégis amolyan vidámparki attrakcióval indult, mert a nagy összegekért vásárolt bérautók hiába értek kincset és hiába számítottak csúcstechnikának, a város elöljárósága nem járult hozzá, hogy a lovaskocsik uralta városi forgalomba a kuncsaftok kihajtsanak velük. Az 1-másfél órás sétakocsikázásra csupán a Városliget sétányain kerülhetett sor, de néhány sávot még itt is lezártak az Első Magyar Pesti Nőegylet követelésére a gyerekkocsijukat itt tologató kismamák biztonsága érdekében.

Mégis: a vállalkozás egy idő után idegenforgalmi látványossággá vált és a magyar fővárosba érkezők számára kihagyhatatlan programmá vált a bérkocsikázás. A korabeli feljegyzések szerint maga Henry Ford is megtekintette az egyedülálló vállalkozást 1912-es európai körútja során. Aurél korát meghazudtolóan modern vállalkozása annyira megtetszett neki, hogy egy évvel később, 1913-ban új típusú Ford T-modell automobilt ajándékozott Aurélnak, aki illően megköszönte és egy fajtiszta magyar pulikutyával viszonozta a nagyvonalú küldeményt. Az ebet egyik segédje maga szállította Detroitba és személyesen adta át a gyárosnak. Budapestre visszaérkezvén ő számolt be arról, hogy a Ford-gyár legnagyobb szerelőcsarnokában az egyik futószalag fölött öles betűkkel a FORD AUTÓK BÉRLÉSE MÁR BUDAPESTEN IS! felirat volt látható.

Ám a fényes budapesti vállalkozásnak rövidesen befellegzett: kitört az első világháború és a hadügyminisztérium harcászati célokra kisajátította a bérautókat.

A veszteségek ellenére a kocsik java átvészelte a háborút. Nem így hajdani tulajdonosuk, a gyenge fizikumú Häzler Aurél, aki tüdővészben pusztult el az olasz fronton.

Ungvárra kerül Henry Ford ajándéka

Nem készül, hanem létrejön

Interjú Agn O’Stos asszonnyal,
a Liber-All kiadó elnökével

– Elnök asszony, köszönöm, hogy, bár csak telefonon, de időt szakított erre a beszélgetésre. Kérem, szóljon a kiadó létrejöttéről és működésének kezdetéről.

– Még nincs egy esztendeje, hogy egy kilétét felfedni nem kívánó magánszemély (jegyezzünk meg róla annyit, hogy jogdíjaiból fényűzően, ám elzárkózva élő idős író, akit a szakma nagy része halottnak hisz) megálmodta és rövid idő alatt létre is hozta a tudtunkkal világelső virtuális könyvkiadót. Mivel ennek a szellemi műhelynek nincsen fizikai értelemben vett létezése, így megalapítása és működtetése semmilyen jogi vagy adminisztratív akadályba nem ütközött, és semmilyen formaságnak nem kellett eleget tennünk. A Liber-Allnak nincsen sem székhelye, sem irodája (működési területe maga az Internet), kizárólag önkéntes virtuális munkatársai vannak, és kényesen vigyáz arra, hogy szigorúan csak virtuális könyveket adjon ki. Kiadónk nem hogy valóságos, de még virtuális számlaszámmal sem rendelkezik, és még virtuális pecsétje sincsen. Nevünk is csak azért van, hogy létezésünket a virtuális világban elkülöníthessük a többi létezőtől.

– Ezeknek a nagyon is szükséges rekvizitumoknak a hiányában hogyan tud egy kiadó működni?

– Természetesen csak virtuálisan.

– Ez miben merül ki?

– Leginkább virtuális könyvek kiadásában.

– Bevallom, nem értem egészen pontosan, ez mit jelent. Ha az e-bookokhoz, digitális könyvekhez, Interneten elérhető szövegállományokhoz valami hasonlót, akkor az éppenséggel nem számít újdonságnak – de ezeket megfelelő jogi háttérrel, és, ahogy Ön mondta, „fizikai értelemben vett létezéssel” rendelkező kiadók jelentetik meg. Az Önök könyves műhelye azonban valami más… Ha nem valóságos, akkor talán spirituális? Transzcendens?

– Nem, erről szó sincs, csak egyszerűn virtuális, a szó klasszikus értelmében.

– Mostanában annyi mindent vonnak a virtuális valóság körébe…

– Valóban, de mi visszatértünk a szó eredeti jelentéséhez.

– Éspedig?

– Fiatalember, nézze meg az idegen szavak Bakos-féle szótárában…

– Ígérem, megteszem… Azért megengedi, hogy tovább kérdezzem?

– Parancsoljon.

– Nem tudná-e egy szemléletes példán megvilágítani, hogyan készül a virtuális könyv? …De ha erre azt feleli, hogy virtuálisan készül, akkor kiugrom az ablakon.

– Remélem, csak egy virtuális ablakon… De talán erre sem lesz szükség, mert azt kell mondanom, hogy a virtuális könyv egyáltalán nem készül.

– Hanem?

– Létrejön.

– Az nem ugyanaz?

– Nem. Az készül, amit valaki készít. A virtuális könyvet senki sem készíti.

– Mégis, akkor hogyan jön létre?

– Megteremtődik a virtuális létezése.

– Mi által? Kik által? Hogyan?

– Nézze, ha eddig nem értette meg a dolog lényegét, ezekre a kérdésekre adott válaszaim sem fogják közelebb vinni a megvilágosodáshoz, és úgy fogja érezni, hogy csupa tautológiát mondok. Mi által? A virtuális könyv létezése a virtuális kiadó működése és a könyv befogadói közege által teremtődik meg. Kik által? A virtuális kiadó virtuális munkatársai és a virtuális olvasók által. Hogyan? Virtuális megjelentetéssel, virtuális könyvbemutatóval, virtuális terjesztéssel...

– Minden virtuális?

– Természetesen.

– Virtuális kézirat? Virtuális szerkesztők? Virtuális elnök asszony? Ez is csak egy virtuális beszélgetés? Én is csak virtuális riporter lennék?

– Pontosan. Miért maga talán nem egy fejére húzott interkommunikációs sisak fülhallgatójában hallja a hangomat? Talán nem egy monitoron látja, amint mobiltelefont tartok a kezemben? Én is figyelem a maga gesztusait. Most például igenlően bólogat azzal a szép virtuális fejével, de úgy veszem észre, kicsit elszontyolodott. No, megszánom magát... Segítek kicsit.

– Lekötelez.

– Először is meg kell értenie, hogy a valóságos és virtuális világ bizonyos átfedéseket mutathat. A virtuálisan teremtett tartamok idővel a reálisakhoz hasonló vagy azzal azonos tulajdonságokat mutathatnak. Erre számtalan példát felhozhatnék. Olvasta például Kamatsu Sakyo A bika feje című zseniális novelláját?

– Sajnos nem…

– Hm… Nézzünk más példát. A lenyűgöző Cecil M. Joepardy munkásságát csak ismeri…

– Talán róla már hallottam. Amerikai filmrendező?

– Lótüdőt! …Már bocsánat. Bengáli költő és filozófus. Biztosan egy sort sem olvasott tőle.

Balla D. Károly

Egy utazó derűs rezignáltsága

Tsúszó Sándor öregkori remekének, az Utazások innen és túl c. „úti esszének” immár második – alaposan kibővített – kiadását vehettük kezünkbe nemrégiben a Liber-All Kiadó jóvoltából.

A Svédországban teljes elzártságban élő és lassan kilencven esztendős Mester új kötetének megjelenése akár szenzációt is kelthetett volna mind a szakma, mind az olvasók körében, ám igen csekély példányszáma miatt gyakorlatilag visszhangtalan maradt. (Bár a tirázst újabban üzleti titoknak tekintik a könyves műhelyek és ezért nem tüntetik fel könyveik impresszumában, egyes értesülések szerint az Utazások első kiadása mindössze hat példányban látott napvilágot: ebből kettőt megtartott a kiadó, egyet a svéd uralkodónak dedikált a szerző, egyet a British Museum címére postáztak, az ötödik darabot a Marianna árok fölött elégették és hamvait a tengerbe szórták, a hatodikat pedig igen borsos áron megvásárolta, nem tudni, milyen célból, a NASA). Mindössze két ismertetés jelent meg a könyvkülönlegességről, ezek közül az első[1] inkább a kiadás körülményeire vonatkozó „legendát” tárta fel (innen merítettük magunk is a példányok sorsára utaló ismereteinket) a második[2] akár szakmai értékelésnek is tekinthető volna, ám a szerző, Rollay Deák Béla (talán tájékozatlansága okán) alaposan félreérti a könyv lényegét.

Azt ugyan helyesen állapítja meg, hogy Tsúszó e művében mintha egyesítené Németh László Sanremoi Naplójának és Szerb Antal Utas és holdvilágának erényeit, értve ezen az azonos súllyal érvényesülő útleírói tárgyszerűséget, esszéisztikus elmélyültséget és regényes olvasmányosságot, azonban Rollay már cikke címében elárulja, hogy a művet önéletrajzi munkának tartja, s úgy véli, hogy az Utazó azonos Tsúszóval („Egy emigráns…”); ezzel szemben a figyelmes olvasó (még ha nem is ismerője a tsúszói életmű jellegzetességeinek) már a második fejezet környékén ráérezhet arra, hogy az Utazások hőse nem lehet még csak alteregója sem Tsúszó Sándornak: alapvetően más típusú személyiség. Erre nem csupán kissé ironikusra hangszerelt műbéli neve (Dékár) enged következtetni, hisz a felvilágosodás-kori nagy bölcselő, Descartes ilyen fonetikus átírása még nem feltétlenül negatívan minősítő értékű, ám a nagyvilág dolgaira meglehetősen naivan (bár igen érzékenyen) rácsodálkozó Dékár olvasottsága enyhén szólva is „kívánnivalót hagy maga után”, s ez semmiképpen nem egyeztethető össze Tsúszó közismerten széles körű roppant műveltségével. Alakját talán épp azért formálja ilyenné a Mester, hogy önnön „poeta doctus”-mindentudásától megszabaduljon, és a jelenségeket azon pőreségükben tudja szemlélni, nem pedig a „kulturális hátország” állandó hatásától és viszonyító kényszerétől meghatározottan.A dolgokhoz való ilyetén hozzáállásáról Dékár maga vall a 3. fejezetben: „A műveltségem tele fehér foltokkal, viszont nem vagyok sznob és megbízhatóan jó az ízlésem”.

Erősen téved Rollay Deák abban is, hogy – szerinte – „az idősödő Tsúszó ifjúkori utazásainak élményeit dolgozza fel eme kései művében”. Erről ugyanis szó sincs! Tsúszó Dékárja jellemzően most, mondhatni: naprakészen utazik. Igaz, hogy amit lát, tapasztal, annak többsége akár a 20-as, 30-as évek benyomása is lehetne, ám az az utánozhatatlan „derűs rezignáció”, amellyel Tsúszó mozgatja a világban hősét – az félreérthetetlenül századvégi élményeket feltételez. (E vonatkozásban teljesen mindegy, hogy Tsúszó valójában mikor járt, s járt-e egyáltalán Amsterdamban vagy üldögélt-e a bécsi Kunsthistorisches Museumban Brueghel Gyermekjátékok c. képe előtt – a fontos az, hogy az Utazót szimbolikus szinten is megjelenítő Dékár mindenféle historikus rálátás nélkül, éles közvetlenségben és jelenidejűségben szemléli a szemlélendőket.)

A naprakészségre egyébként van néhány döntő bizonyítékunk.

1990 kora tavaszát írtuk, amikor sokad magammal meghívást kaptam a nagy magyar kárpát-medencei összeborulások egyik első alkalmaként számon tartott rendezvényre, A könyv nem ismer határokat című tanácskozásra, Gárdonyba.

Nálunk, Kárpátalján már tudni lehetett, hogy a nagy Szovjetuniónak egyszer s mindenkorra vége, és bár a moszkvai puccsig és Ukrajna megalakulásáig még több mint egy év volt hátra, mi már úgy éreztük, hogy visszavonhatatlanul kitört a demokrácia. A szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt megjött a hangunk: rendezvényeinken teli torokból énekeltük a Himnuszt és minden lehetséges fórumon óvatoskodás nélkül beszéltünk a magyarság sérelmeiről és követeléseiről. Íróként is kiszabadultunk a cenzúra és öncenzúra vaspántjai alól.
Magyarországon ugyanekkor még meglehetősen feszült volt a hangulat, a rendszerváltás közel sem látszott véglegesnek, nem lehetett biztosan tudni, valóban sikerül-e a hatalmat békésen átadni-átvenni. Jellemző módon a rendezvényt is, amelyről beszélek, még a Hazafias Népfront szervezte, és az előadók egyike Tabajdi Csaba volt, aki reformkommunistaként az aktuális politikai helyzetet elemezte számunkra, kiadói, könyvtáros, szerkesztő, irodalmár emberek számra. Alig hittünk az egypártrendszeri szólamokhoz szokott fülünknek, amikor Tabajdi kimondta, hogy rövidesen bizonyára ellenzéki politikusként fog működni.

Bár hallhattunk érdekes felszólalásokat, számunkra, a Kárpát-medence távolabbi sarkaiból szalajtott résztvevők számára az alkalom lényegét mégis a személyes találkozások adták meg, hiszen akkor még valami különös boldogságot jelentett, ha felvidéki, vajdasági, erdélyi kollégáinkkal, sorstársainkkal találkozhattunk, akikkel elsóhajtozhattuk egymásnak közös mostohaságunk ügyeit és főleg bajait. (Később aztán alaposan egymásra untunk; nekem hamarosan végképp elegem lett a határon túli magyarokat külön kezelő rezervátum-felfogásból.)

Nos, bár akkor még nem volt különösebb bajom az itthoni szakmabéliekkel, az első estén mégsem velük kocsmáztam, hanem a délvidéki kontingenshez csapódtam, a másodiktól kezdve pedig pár napon át az akkor a szlovákiai Somorján lakó Hodossy Gyulával cimboráltam, hol kettesben, hol többedmagunkkal ücsörögve és beszélgetve számolatlan unicumok és sörök társaságában. Őt én már jól ismertem akkor, Somorján és Kassán ő szervezte író-olvasó találkozóinkat bő évvel korábban, amikor is Kovács Elemér újságíró-barátunk kocsiját (Zsiguli, vagyis Lada) teleülve alkottunk kárpátaljai alkotócsoportot és tettünk felvidéki körutazást. Így voltaképp csak folytattuk az akkor elkezdett barátkozást. Hodossy Gyuszival kellemes volt együtt lenni, magánbeszélgetéseink arányosan ellensúlyozták a konferencián még csak burkoltan kimondott, de emocionálisan máris túlfűtötten túlzó „mi magyarok most összefogunk és helyrehozzuk azt, amit Trianon tönkretett”-hangulatot. A nagy nekiveselkedés helyett mi inkább az irodalom kicsi dolgaiban merültünk el. Modernség, hagyományok, alkotástechnikai megújulás, avantgárd, műfordítás, intertextualitás… A beszélgetésünk egy pontján kimondta az általam addig soha nem hallott nevet: Tsúszó Sándor. Az meg kicsoda, kérdeztem rá, és attól kezdve vagy másfél órán át beszélt a felvidéki – és alighanem az egyetemes – magyar irodalom nagy megújítójáról, miközben sétáltunk a Velencei tó partján, ha jól emlékszem, két unatkozó hölgy társaságában, akik inkább diszkóba mentek volna. Velük ellentétben engem teljesen felvillanyozott az, amit Tsúszóról megtudtam, Gyulánk pedig csak mondta, mondta, töviről hegyire elmesélte, hogyan fedezte fel a maga számára nemzedékük, milyen művei kerültek elő, miért kutatják. Ámulva hallgattam; nemcsak Tsúszó életének kalandossága és alkotói sokszínűsége kápráztatott el, hanem az a lelkesedés is, amellyel mindezeket előadta. Sugárzó arccal újságolta, hol és milyen publikációk jelentek meg újabban Tsúszóról – és hol várhatók továbbiak.

Szívesen megismerném az összes kutatási eredményt és a fellelt műveket is, mondtam, és ő megígérte, elküldi a teljes anyagot; egyszersmind lelkemre kötötte: vizsgálódjam odahaza, mert szinte biztosra veszi, hogy párizsi tartózkodása után Tsúszó Kárpátalján is megfordult és tsuda dolgokat művelt. Ezt én is roppant valószínűnek tartottam.

Véget ért a tanácskozás, hazautaztunk. Több hónap telt el, már-már azt hittem, barátom megfeledkezett ígéretéről, amikor is végre jókora paksamétát hozott a posta (az ekkor kapott anyagok nagy részét aztán az 1992-es Legyél helyettem én c. Tsúszó Sándor-emlékkönyvben láthattam viszont). Élvezettel olvastam a Hizsnyai Zoltán, Szombaty Bálint, Filep Tamás, Juhász R. József, Hodossy Gyula és mások által feltárt tényeket, no és persze az előkerült műveket is. Nem lehetett észre nem vennem az egyik összefoglaló Hizsnyai-esszében az életrajzi adatot: „1929. Megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével és Ungvárra költözik. 1930. Házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét és Pozsonyba költözik, ahol lapszerkesztői állást vállal.”

Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy sikerül valamit kiderítenem a Mester ungvári házasságáról, itt töltött hónapjairól.

Így is lett. A szép emlékű Horváth Ágoston plébános úr felkutatta az 1930-as egyházi anyakönyvi bejegyzést, én pedig megtaláltam a nem sokkal korábban elhunyt exfeleség, Blau Borbála második házasságából született leánygyermek családját, amelyben a bohém költővel kötött házasságra úgy tekintettek, mint a mama fiatalkori botlásának, vagy inkább félretsúszásának a történetére, emiatt nem is becsülték sokra – mégsem adták ki a kezükből – a költő hagyatékát (levelek, néhány kézirat és újságkivágat).

Közben lassan az is felidéződött bennem, hogy kamaszként én bizony hallottam már Beregszászban Tsúszóról, mégpedig az örök tanárnőtől, Drávai Gizellától, aki személyes barátságot ápolt nemcsak Sáfáry Lászlóval és Győry Dezsővel, hanem Tsúszóval is, sőt egy ideig baráti köréhez tartozott, amelynek egyébként másik meghatározó egyénisége az Ungvárra ugyancsak Párizsból érkezett Erdélyi Béla, a kárpátaljai festőiskola megteremtője volt.

Kutatási eredményeimet kerek dolgozatban foglaltam össze („Mindig-volt emberek”. Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron), elvittem a Szabolcs-Szatmári Szemle nyíregyházi szerkesztőségébe. Futaky László szerkesztő úrnak tetszett az esszém, következő számukban a versillusztrációkkal együtt meg is jelent, majd bekerült a már említett Tsúszó-emlékkönyvbe is. Erről a kiadványról aztán recenziót írattam az általam akkor szerkesztett Pánsíp c. folyóiratba. Ugyanitt közöltük később egy amerikai forrás nyomán a tsufológiai kutatások néhány újabb eredményét, egyik kollégámmal heves szakmai vitába keveredtem a Mester Utazások innen és túl c. művének értékelését illetően, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Svédországban teljes elzártságban élő Mester rövid válaszlevelét is közreadhattuk.

Ezzel részvételem a közös hagyomány ápolásában be is fejeződött. Ám a magam Tsúszó Sándora azóta is velem él. Tőle választottam mottót mindkét regényem elé (Élted volt regénye, 1998, Szembesülés, 2005), aranyköpéseit, aforizmáit folyamatosan használom, gyakran hivatkozom művészetfilozófiájára.

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások.

Mindezt a Tsúszó-életművel való megismerkedésem után 22 évvel, pirézzé válásom ötödik esztendejében kellett megtudnom a Legyél helyettem én c. Tsúszó-breviárium első kötetéből, amelynek anyagát a jeles költő és  tsuszológus Hizsnyai Zoltán, a gyűjtemény összeállítója és gondozója, a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott elnök-főigazgatója volt szíves rendelkezésemre bocsátani (úgy is, mint társszerzőnek), jelezve, hogy felhasználási jogosultságaim mindaddig korlátozottak, amíg a könyv hivatalos napvilágra kerülését meg nem erősíti a NASA és a Nagy Hadronütköztető (mint illetékes szervek). Ugyanis az értékes, hiánypótló kötet jelenleg a hiány és a pótlás határmezsgyéjén leledzik, akár egy elektron két energiaszint között; voltaképp megjelent, de a megvásárolhatósága, úgy tűnik, kicsit tsúszik, ami, tekintve a könyv irodalomtörténeti szempontból helyenként sikamlós tartalmát, igazán nem meglepő.

Nos, a Hizsnyai jegyezte Előszósz, mint köztudott tényt, említi a következőket:  „bárhol járt, bárhol élt Tsúszó, mindig szeretett pirézeivel vette körül magát, és választott nációjának »Rühellj valóssá, utálj világra, / testáld rám sötét félelmeidet…« kezdetű himnuszát is ő szerezte.”

E sorok olvastán heurékázva csaptam megvilágosodott homlokomra, hát persze, ugyan mi más is lehetett volna kedves költőm, oly sokszor idézett gondolkodóm, mi más, mint vérbéli piréz. Fel kellett volna ezt fedeznem már akkor, amikor 1990-ben ungvári tartózkodásának dokumentumait és hagyatékát felkutattam: rá kellett volna jönnöm, hogy a fiókja mélyén tartott pecsétnyomó rézgyűrűje nem véletlenül formáz π betűt (ez volt a rézpi), vagy legkésőbb akkor, amikor Utazások innen és túl című pompás könyvéről recenziót írtam. Miért is nem jöttem rá az alig rejtett utalásra, amikor a könyv hőse, az örökké úton lévő Dékár, ez a frenetikus és fonetikus  Descartes  egyik utolsó utazása előtt így intonálja A rézangylát, sej! című dalocskát:

Messze földre sose indulj lábon, gyalog -
repítsenek vasárnapi rézangyalok.

Megjegyzem, hogy egyes kutatók a fenti sorokból nem Tsúszó piréz mivoltára következtettek, hanem arra, hogy mégis igaz lehet a legenda: a Mestert 1954-ben ufók rabolták el, s a dalocska ezt az eseményt igyekszik az angyalokkal történő önkéntes utazássá szépíteni. (A legendát Hizsnyai már korábban meggyőzően cáfolta.) Napvilágra kerültek olyan vélekedések is, hogy a dalocska egy olyan időutazás metaforája, amelynek során a médium az örökös vasárnap időzónájába csöppen, miközben maga energianyalábbá változik. Ezt az említett útiesszékönyvben szereplő másik versike is alátámaszthatja:

‘Giává

Elindultam enerváltan
s egykettőre ener’ váltam.

Ám az elemzők nyilvánvalóan tévednek, a két idézet semmi egyebet nem bizonyít, csupán azt, hogy Tsúszó bőséges energiát merített a piréz mitológiában való alámerüléséből.

Ezek  a körülmények a most megjelenő breviárium révén tovább tisztázódhatnak, s hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az utóbbi években kissé hátrább szorult Tsúszó-kultusz újra kultúránk determinánsává váljon, s a Mester örökre visszatérjen a piréz rajongók által számára emelt virtuális piedesztálra.

 Balla D. Károly
.

Tsúszó Sándorról kevés hiteles ábrázolás maradt fenn. A fenti másolatra Kállay Labord bukkant rá egy madagaszkári könyvtárban a japán író, Sakyo Komatsu A bika feje c. könyvének a lapjai között. A képen nagy bizonyossággal Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy bengáli költő és filozófus látható. A felvétel, mint a hátoldalára rótt sorok bizonyítják, voltaképp egy kontaktmásolat arról az üvegnegatívról, amit a keleti pályaudvar kávéházának pincéjében talált meg egy Pinkhammer Rudolf nevű sváb műbútorasztalos és tájképfestő. A negatívval a borospince törött ablakának egyik rését tömte be valamelyik pincér, az egerek távol tartása végett.

Életrajzi vázlat a kutatások kezdeti szakaszából:

Tsúszó Sándor (1907–1941?) 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil.