Tsúszó Sándor

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások.

Mindezt a Tsúszó-életművel való megismerkedésem után 22 évvel, pirézzé válásom ötödik esztendejében kellett megtudnom a Legyél helyettem én c. Tsúszó-breviárium első kötetéből, amelynek anyagát a jeles költő és  tsuszológus Hizsnyai Zoltán, a gyűjtemény összeállítója és gondozója, a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott elnök-főigazgatója volt szíves rendelkezésemre bocsátani (úgy is, mint társszerzőnek), jelezve, hogy felhasználási jogosultságaim mindaddig korlátozottak, amíg a könyv hivatalos napvilágra kerülését meg nem erősíti a NASA és a Nagy Hadronütköztető (mint illetékes szervek). Ugyanis az értékes, hiánypótló kötet jelenleg a hiány és a pótlás határmezsgyéjén leledzik, akár egy elektron két energiaszint között; voltaképp megjelent, de a megvásárolhatósága, úgy tűnik, kicsit tsúszik, ami, tekintve a könyv irodalomtörténeti szempontból helyenként sikamlós tartalmát, igazán nem meglepő.

Nos, a Hizsnyai jegyezte Előszósz, mint köztudott tényt, említi a következőket:  „bárhol járt, bárhol élt Tsúszó, mindig szeretett pirézeivel vette körül magát, és választott nációjának »Rühellj valóssá, utálj világra, / testáld rám sötét félelmeidet…« kezdetű himnuszát is ő szerezte.”

E sorok olvastán heurékázva csaptam megvilágosodott homlokomra, hát persze, ugyan mi más is lehetett volna kedves költőm, oly sokszor idézett gondolkodóm, mi más, mint vérbéli piréz. Fel kellett volna ezt fedeznem már akkor, amikor 1990-ben ungvári tartózkodásának dokumentumait és hagyatékát felkutattam: rá kellett volna jönnöm, hogy a fiókja mélyén tartott pecsétnyomó rézgyűrűje nem véletlenül formáz π betűt (ez volt a rézpi), vagy legkésőbb akkor, amikor Utazások innen és túl című pompás könyvéről recenziót írtam. Miért is nem jöttem rá az alig rejtett utalásra, amikor a könyv hőse, az örökké úton lévő Dékár, ez a frenetikus és fonetikus  Descartes  egyik utolsó utazása előtt így intonálja A rézangylát, sej! című dalocskát:

Messze földre sose indulj lábon, gyalog -
repítsenek vasárnapi rézangyalok.

Megjegyzem, hogy egyes kutatók a fenti sorokból nem Tsúszó piréz mivoltára következtettek, hanem arra, hogy mégis igaz lehet a legenda: a Mestert 1954-ben ufók rabolták el, s a dalocska ezt az eseményt igyekszik az angyalokkal történő önkéntes utazássá szépíteni. (A legendát Hizsnyai már korábban meggyőzően cáfolta.) Napvilágra kerültek olyan vélekedések is, hogy a dalocska egy olyan időutazás metaforája, amelynek során a médium az örökös vasárnap időzónájába csöppen, miközben maga energianyalábbá változik. Ezt az említett útiesszékönyvben szereplő másik versike is alátámaszthatja:

‘Giává

Elindultam enerváltan
s egykettőre ener’ váltam.

Ám az elemzők nyilvánvalóan tévednek, a két idézet semmi egyebet nem bizonyít, csupán azt, hogy Tsúszó bőséges energiát merített a piréz mitológiában való alámerüléséből.

Ezek  a körülmények a most megjelenő breviárium révén tovább tisztázódhatnak, s hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az utóbbi években kissé hátrább szorult Tsúszó-kultusz újra kultúránk determinánsává váljon, s a Mester örökre visszatérjen a piréz rajongók által számára emelt virtuális piedesztálra.

 Balla D. Károly
.

Tsúszó Sándorról kevés hiteles ábrázolás maradt fenn. A fenti másolatra Kállay Labord bukkant rá egy madagaszkári könyvtárban a japán író, Sakyo Komatsu A bika feje c. könyvének a lapjai között. A képen nagy bizonyossággal Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy bengáli költő és filozófus látható. A felvétel, mint a hátoldalára rótt sorok bizonyítják, voltaképp egy kontaktmásolat arról az üvegnegatívról, amit a keleti pályaudvar kávéházának pincéjében talált meg egy Pinkhammer Rudolf nevű sváb műbútorasztalos és tájképfestő. A negatívval a borospince törött ablakának egyik rését tömte be valamelyik pincér, az egerek távol tartása végett.

Életrajzi vázlat a kutatások kezdeti szakaszából:

Tsúszó Sándor (1907–1941?) 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil.

Tsúszó Sándor (1907–1941) a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom méltatlanul elfeledett, jeles egyénisége volt, akit a Fiatal Írók Körének tagjai születésének nyolcvanadik évfordulóján, 1987-ben fedeztek föl maguknak. Életművének feltárása folyamatban van.

Tsúszó Sándor életútjának fontosabb állomásait a következőképpen fűzhetjük kronológiai sorrendbe: 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil.

E blog indításának apropója: a címben jelzett könyv megjelenőfélben van, illetve nagyjából-egészében már meg is jelent, csak forgalomba kerülése, úgy tűnik, kicsit tsúszik. A Fészbúkon a borítót mindenesetre már közzétette tervezője. Izgalmas olvasmánynak ígérkezik, s nagy megtiszteltetés, hogy az összeállító-szerkesztő Hizsnyai Zoltán sziporkázó előszava után az én írásaimmal indul a könyv. Jelesül ezzel:

Tsúszó Sándor és a komplex létezés

Majd ha a kiadó a hivatalos megjelenést bejelenti, vagy legalább megjelenti a bejelenést, újra írok róla.

Tsúszó Sándor-breviárium, I.

_______________________

Hizsnyai Zoltán

Négykezes

November második hetében beindult végre a központi fűtés a kovácspataki házban, egy réteg ruhában lehet kószálni benne bármerre, ami az előzmények után a fényes luxus érzetét kelti. Igaz, a falakból, a padlóból és a plafonból helyenként még csövek, drótok és különböző profilvasak kandikálnak ki, ahol pedig nem, ott a vakolat hiányzik. Vagy ha az se hiányzik, hát rövidesen hiányozni fog. Egyszóval egy kedélyes, kellemesen felfűtött építési terület a ház. Az ember kezet mos, fertőtleníti friss kézsebeit, a régebbieken felfrissíti a kötést, lefújja a port a billentyűzetről, és már írhatja is a soros naplót.

A tervek szerint már régen keresztbe tett lábbal kéne üldögélni a fotelban, és csak arra lenne szükséges fokozott figyelmet fordítani, hogy a háttámlára helyezett nippek el ne mozduljanak. A tsúszást – néhány váratlan adminisztratív és technológiai mellékkörülmény mellett – kétségtelenül Tsúszó Sándor okozta. Az azóta talán már ki is nyomtatott nagyszabású Tsúszó-breviárium leadási határideje ugyanis épp egybeesett a kétkezi munka dandárjával. Kétkezi munka volt ugyan az előbbi is, két, ennyire különböző dolgot egyszerre csinálni mégsem volt egyszerű, de megment. Noha időnként kézzel-lábbal játszottam a négykezest. (Vö.: „noha” szlovákul „láb”)

Aki nem tudná, régiónk géniuszának megtestesítője, Tsúszó Sándor, a nagy hatású író, gondolkodó, képző-, beszélgető- és elhallgatóművész idén lett (volna?) száznégy és fél éves. A jubileumi könyv összeállítása közben – munkámat megkönnyítendő – megalapítottam a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központot (TSKDK). Mivel azonban jobb híján saját hatáskörben önmagamat neveztem ki a TSKDK örökös megbízott elnök-főigazgatójává, beosztottjaim viszont egyelőre nincsenek, az elvégzendő munka mégis teljes egészében rám hárult. Végül is a kazánház olyan lett, hogy elmenne egy sci-fi díszleteként is, és ráadásul olcsón ontja a drága meleget. Miközben paralel két breviáriumra való anyagot sikerült összegyűjtenem.

Alábbi nyilatkozatot a kétkezi munkák hevében adtam ki, mellesleg. Eddig senki sem közölte, és a könyvbe sem fért bele. Pedig igen fontos!

„A Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ nyilatkozatban cáfolta azt a képtelen állítást (amelyet tudtunkkal eddig senki sem hangoztatott), hogy Tsúszót a hidegháború éveiben ufók rabolták volna el. A TSKDK-nak a világmérető pánik megelőzését szolgáló állásfoglalása – a felborzolt kedélyeket lecsillapítandó – először is megállapítja, hogy az ufók, vagyis az azonosítatlan repülő tárgyak ember alkotta szerkezetek is lehettek, és nem kell őket feltétlenül kapcsolatba hoznunk a földönkívüliekkel, mint ahogyan azt a szóban forgó (máig fel nem bukkant) képtelen állítás sejtetni igyekszik.

A Kárpát-medencei Ufókutatók Világfóruma saját nyilatkozatában ezzel egyetértve leszögezi, hogy Tsúszónak földönkívüliek általi elrablását semmilyen megalapozott tényadat nem támasztja alá, annál több jel mutat viszont arra, hogy a költőóriást elragadó azonosítatlan repülő tárgyak azon szerkezetek közül valók voltak, amelyeket az amerikaiak a Roswell mellett 1947-ben lezuhant ufó roncsaiból rekonstruáltak. A roswelli ufó pedig – amint az később bebizonyosodott – nem volt más, mint a szovjetek által zsákmányolt második világháborús német titkos fegyver, a Horten 229-es sugárhajtású gép. A furcsa szerkezet személyzete négy, dr. Mengele közreműködésével kitenyésztett mutáns gyermek volt, és Sztálin parancsára vezérelték távirányítással az Egyesült Államok fölé, hogy ott Orson Welles tömegpánikot okozó 1938-as rádiójátéka mintájára tömeghisztériát keltsenek, a mutáns gyerekek azonban elbabráltak valamit a vezérlőpulton, aminek következtében a náci ufó földnek csapódott.

Tsúszó Sándort 1954-ben tehát korántsem földönkívüliek ragadták orvul magukhoz, hanem az Egyesült Államok kormányának megbízásából rabolta el egy Horten 229-es kötelék, mégpedig azért – és a földönkívüliek csak itt jutnak némi szerephez az emberrablásban! –, mert Eisenhower elnök úgy ítélte meg, hogy hazánk nagy szülöttének jelenléte nélkülözhetetlen azon a megbeszélésén, amelyet február 20-ról 21-re virradó éjjel a kaliforniai Edwards légi bázison folytatott a földön kívüli civilizációk képviselőivel.

A Tsúszó Sándor földönkívüliek általi elhurcolásával kapcsolatos (szárnyra kapni készülő) alaptalan híresztelést – amelynek nyilvánvaló célja az idegen civilizációk otromba bemocskolása – a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ határozottan cáfolja, és a Tsúszó-tisztelők bölcs önmérsékletében, elhivatottságában és jó szándékú világra nyitottságában bízva várja a nagy idők további eljövetelét.”

És akkor még az ezerliteres pufferről, a komputervezérlésű kazánról, a három regulátorról, a négy szivattyúról és a számtalan szelepről, szerelvényről, hő- és nyomásmérőről nem is beszéltünk!

 Forrás: https://vasarnap.com/archivum/negykezes