BDK virtuáléja

LEGFONTOSABB OLDALAIM:
UngParty.net
Blog.hu
Blogspot
NolBlog
WordPress
Praeblog
Blogter
Freeblog
Bloglap
Google sites
Főbejáratok, gyűjtőlapok:
Archívumok
Közösségi:
Támogatás, SEO

Az én Tsúszó Sándorom

Első két regényem jobbára a megalkotott Nincsről, a pontosan megszerkesztett Semmiről szól, és miközben a hiány létezését kívántam megteremteni, Tsúszó Sándor végig fogta a kezemet. Példát jelentett számomra kihúzásos szövegtechnikája csakúgy, mint egybetűs költeményei vagy a fragmentumról vallott nézetei. Általánosabban véve pedig nagyszerű alakjának egésze, amely segített abban, hogy megalkossam a komplex létezés elméletét.

Virtuális irodalom. Komplex létetés. Tsúszó Sándor piréz identitású avantgárd költő, egzisztencialista gondolkodó, a felvidéki kortárs magyar irodalom nagy alakja. Vers, regény, virtuális könyv, kortárs magyar irodalom, Tsúszó Sándor élete és munkássága, művei, hatása.

Top 5

  1. Tsúszó Sándor 100 éves T-modelljeA detroiti autómúzeum elfekvő raktár-készletének katalogizálása közben bukkantak rá arra az éppen száz esztendős, 1913-as gyártású Ford T-modellre, amelyről kiderült, hogy valaha Tsúszó Sándor...
  2. Hogyan készül egy virtuális könyv?Hogyan készül egy virtuális könyv? Nem készül, hanem létrejön Interjú Agn O’Stos asszonnyal, a Liber-All kiadó elnökével   – Elnök asszony, köszönöm, hogy, bár csak telefonon, de időt...
  3. A piréz himnusz szerzője: Tsúszó SándorTsúszó és a pirézek A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira...
  4. Új Tsúszó-fotó BécsbőlTsúszó Sándornak egy újabb, ma már az irodalomtörténészek többsége által is hitelesnek elfogadott fényképe bukkant fel Bécsben a naschmartkti bolhapiacon ez év szeptemberének első szombatján. A fotón...
  5. Tsúszó Sándor mint regényhősRoppant izgalmas megfigyelni, ahogy Tsúszó reális létezésére (efelől, ugye, nincs kétségünk) a fikciós rétegek rárakódnak. Szombathy Bálint például most kiadott regényében Tsúszó párizsi éveit örökíti...

Címkék

Tsúszó SMS-polc

Tsúszó úgy működik, mint virtuális Salgó-polc az okostelefon-boltban. Jönnek csőstül a piréz hagyomány megteremtői és ő termékeny férficsecséből tömeges SMS-sel megetetti valamennyit.- Kapcsolódó keresőmarketing kampány 2015-ben: korábbi: dedikált virtuális privát szerver bérlés és elhelyezés, budapest. server hosting - új: csavaros fémpolcok - dexion Salgó-polc raktárakba - állandó weboldalak Google-pozíciójának javítása ezekkel a kulcsszavakkal: a honlapoptimalizálás és linképítés organikus módszerei

Új Tsúszó-fotó Bécsből

2015.10.01. 20:39 bdk

Tsúszó Sándornak egy újabb, ma már az irodalomtörténészek többsége által is hitelesnek elfogadott fényképe bukkant fel Bécsben a naschmartkti bolhapiacon ez év szeptemberének első szombatján. A fotón Tsúszó két ismeretlen hölgy társaságában ül a Le Dôme Café (Párizs, Montparnasse, 1928) teraszán. A felfedező, aki egy ungvári faesztergályos, de szenvedélyes irodalombarát, egy régi zenedoboz alsó, rejtett fiókjában találta a képet, még aznap délelőtt, amikor meg akarta javítani az olcsón vett dísztárgyat. A kép további érdekessége, hogy a fotográfia hátoldalán egy nehezen olvasható, sebtiben írt tintaceruzás megjegyzés áll: "Un poète de la Hongrie. Il est Alexander. Curio. 1928", ami tovább erősíti a gyakran tévedő irodalomtörténészek véleményét. A fénykép magántulajdon, kézbe nem vehető, megtekintése csak egyeztetéssel, szombat kivételével. (Kóródy László szíves közlése, Facebook, 2015. szeptember 30.)

tsuszo-is.jpg

 Kóródy László

Összeszedett-vedett szonett



“ - Vajon a föld vagy az ágy billeg-e
alattunk, ó, Donna Milleetre?
- Ne morálizélj, Keljfel Jancsikám:
tedd kulcsod a zárba, a hejjire!”

(Tsúszó Sándor - Követ egy kőszobor)


Zuhanás közben a letaszító
emberektől már késő távolságot
tartani; nehéz ilyenkor kibonyo-
lódni a belebonyolódásokból,

s nem kegyelmez a végső mondat sem:
“Éljen a haza!”, “Éljen a szabadság!”
“Segíts, Istenem!”, “Ó, anyám!” vagy az
“Én ártatlan vagyok!” szokvány-formula.

A távolságtartáshoz egy erős,
határozott szimpla “No!” is elég,
és eleven marad a lélek, a holt.

A letaszítók a “Si!”-t sziszegik,
majd élnek tovább - dögunalmasan.
Don Giovanninak - másképp - igaza volt.

Szólj hozzá!

Címkék: fotó vers kutatás

Tsúszó Sándor mint regényhős

2013.07.05. 11:22 bdk

Roppant izgalmas megfigyelni, ahogy Tsúszó reális létezésére (efelől, ugye, nincs kétségünk) a fikciós rétegek rárakódnak. Szombathy Bálint például most kiadott regényében Tsúszó párizsi éveit örökíti meg (tudjuk, a francia fővárosból a nagy irodalomújító épp Ungvárra érkezett, hogy Erdélyi Bélát a kárpátaljai festőiskola megteremtésében támogassa. Érdekesség, hogy a Pszichodráma-blog nemrégiben szintén Tsúszó párizsi éveinek szellemi hozadékával foglalkozott: Tsúszó Sándor és a pszichodráma).

Ha majd hozzájutunk, blogunkban részletesebben is ismertetjük a könyvet. Egyelőre itt a kiadó ajánlója:

Szombathy Bálint - Dada-tsúszda. Töredékek Tsúszó Sándor életéből

Szombathy Bálint - Dada-tsúszda. Töredékek Tsúszó Sándor életébőlA regény egy fiktív személy, Tsúszó Sándor felvidéki művészpalánta életének párizsi időszakát dolgozza fel, aki fiatalon bekerült az avantgárd csatározások kellős közepébe, tudniillik a Tristan Tzara dadaista és André Breton szürrealista vezér közötti rivalizálás csetepatéiba. Tsúszó nagy reményekkel érkezett 1924-ben a francia fővárosba, de végül is kiábrándultan, sértetten távozott onnan. A regényben Tsúszón kívül minden szereplő valós történelmi alak, az érintett korszak művészetének fontos alakítója: Tzarán és Bretonon kívül Paul Éluard, Erik Satie, Szergej Pavlovics Gyagilev, René Crevel, Kiki de Montparnasse, Man Ray stb., valamint a Párizsban tartózkodó Illyés Gyula, aki barátságot köt Tsúszóval. De itt található a korabeli párizsi élet számos egyéb kiemelkedő személyisége is.

Szombathy regénye annak a modernista hagyománynak a kontextusába ágyazza az eseményeket, amelyek a hatvanas-hetvenes években rá is döntő hatással voltak, alapvetően meghatározva művészeti tájékozódását és képzőművészeti-írói pályájának alakulását. A szerző a konkrét önéletrajzi utalásokat mindvégig igyekszik kerülni, így Tsúszó személyét egy általános érvényű archetípus magatartásmintája és mentalitása mentén próbálja kibontani, olyan művészetelméleti kérdéseket is érintve, amelyek ma is teljességgel időszerűek: nemzeties-nemzetközi, vidéki-urbánus, helyi-nem helyi, illetve anyaországi magyar–határon túli magyar, intézményesség-intézményellenesség.

Más: Tsúszó Sándor és a pszichodráma

Szólj hozzá!

Címkék: könyv utazás

Tsúszó Sándor 100 éves T-modellje

2013.06.21. 15:13 bdk

A detroiti autómúzeum elfekvő raktár-készletének katalogizálása közben bukkantak rá arra az éppen száz esztendős, 1913-as gyártású Ford T-modellre, amelyről kiderült, hogy valaha Tsúszó Sándor birtokában volt, 1929-ban például ezzel utazott  viharos házasságának hat ungvári hónapja múltán Pozsonyba.

Tsuszo-fordja.jpgA képen: Valahol a Kárpátokban, a Vereckei-hágó felé vezető útról letérve Tsúszó Sándor egy lucernás réten köröz barátaival. >>

A különleges, éppen 100 esztendős gépkocsinak a története is különleges. A feljegyzések szerint a T-modellt gyártásának évében maga Henry Ford ajándékozta az első budapesti autókölcsönző tulajdonosának, Häzler Aurélnak. Ez pedig imigyen esett meg:

Az első autókölcsönző Budapesten

Häzler Aurél a Városligetben már 1910-ben autókölcsönzőt nyitott, igaz, ez inkább amolyan vidámparki mulatság volt, mert a bérautókkal a lovaskocsiktól uralt városi forgalomba kihajtani tilos volt, a sétakocsikázásra csupán a Városliget területén kerülhetett sor. Az olcsónak nem mondható autóbérlés lehetőségével örömmel éltek az ide kiránduló urak és dámák, akiknek indulás előtt maga a tulajdonos tartott gyakorlati bemutatót. 

De ki is volt ez a Häzler Aurél?

Az ágrólszakadt, léha életet élő ifjú nemesek sarjának tarthatta magát, hiszen nagyapja az Osztrák-Magyar Monarchia felső tízezrébe tartozott, mint olyan tehetős és befolyásos földbirtokos, akinek a politikai életben is súlya volt magas rangú hivatalnok-barátai révén. Gratz-környéki birtokain gyakran tartott nagy mulatságokat, itt napokig vendégelt képviselőket, bírákat, államhivatalnokokat. Náluk lobbizta ki, hogy tenyésztett szarvasmarháit az államkincstár a közétkeztetés számára rendszeresen felvásárolja.

Emília nevű lányát a módos Häzler Timót-Eduárd Budapesten taníttatta, és fia nem lévén úgy tervezte, hogy majd egy üzleti szempontból kedvező házasság után vejének fogja átadni a birtokok irányítását. Ám terveit keresztülhúzva a csinos Emília egy pesti kadéttal szűrte össze a levet, akitől törvénytelen gyermeke született. A szigorú nemes ezt persze nem nézhette jó szemmel. Ahhoz ugyan hozzájárult, hogy a kicsi a Häzler családnevet megkapja, ám leányát kitagadta az örökségből.

A leányanya tanulmányait megszakítva Budapesten maradt, egy kalapos-szalonban lett kisegítő, igen szerény keresettel. Az éles eszű Aurélt csak rövid ideig taníthatta, mielőbb szakmát akart adni kezébe, így 14 évesen asztalos-inasnak szegődtette.

Aurélnak el-elkalandozó fantáziája mindig gyorsabban járt a kezénél, így sokáig olybá festett, hogy soha nem lesz belőle kitanult segéd, megmarad igazi vizesnyolcasnak. Anyja korai halála azonban hirtelen felnőtté tette, komolyan vette a munkáját és szépen haladt előre mestere mellett; önálló műhely indítását is tervezte.

1909-ben már éppen mesterlevele kiváltására készülődött, amikor egy bécsi ügyvéd felkereste Häzler Timót-Eduárd halálának a hírével. Aurél alig is tudott valamit felmenőiről, mégis megrendült, így alig fogta fel, hogy nagyobbacska vagyont örökölt a földbirtokos nagypapától. Bár, mint említettük, a mamát rangon aluli rövid  vadházassága  miatt a zord papa kitagadta az örökségből, ám az unokára, jobb híján, csak ráhagyta ingó és ingatlan vagyonának egy jelentős részét (a többit az Üdvhadseregre testálta).

Hősünk, aki ekkorra a Pesten még éppen csak megjelent automobilok megszállottja lett,  nem sokat tépelődött, pénzzé tette a neki jutott birtok-hányadot, a gulyát és a ménest, a kastélyt és a számos kúriát. A jelentős nagyságú pénzösszegből a Városligetben 1910-ben 12 darab méregdrágán vásárolt gépkocsival megnyitotta az első budapesti autókölcsönzőt.

Ötlete eredetinek számított, de a mintát Bécsből hozta (ahová az anyja halála előtt egyszer-kétszer kivitte), ahol a Práterben működött hasonló szórakoztató látványosság, de az ottani autók inkább játékszerekre hasonlítottak. Aurél valódi automobilokat vásárolt - egyenesen a gyárakból. Került, amibe került. „Én új fejezetet nyitok a budapesti közlekedés történetében" - vallotta hetykén.

A méregdrága autók és a roppant komoly "történelemcsináló" ambíciók ellenére az autókölcsönzés budapesti históriája mégis amolyan vidámparki attrakcióval indult, mert a nagy összegekért vásárolt bérautók hiába értek kincset és hiába számítottak csúcstechnikának, a város elöljárósága nem járult hozzá, hogy a lovaskocsik uralta városi forgalomba a kuncsaftok kihajtsanak velük. Az 1-másfél órás sétakocsikázásra csupán a Városliget sétányain kerülhetett sor, de néhány sávot még itt is lezártak az Első Magyar Pesti Nőegylet követelésére a gyerekkocsijukat itt tologató kismamák biztonsága érdekében.

Mégis: a vállalkozás egy idő után idegenforgalmi látványossággá vált és a magyar fővárosba érkezők számára kihagyhatatlan programmá vált a bérkocsikázás. A korabeli feljegyzések szerint maga Henry Ford is megtekintette az egyedülálló vállalkozást 1912-es európai körútja során. Aurél korát meghazudtolóan modern vállalkozása annyira megtetszett neki, hogy egy évvel később, 1913-ban új típusú Ford T-modell automobilt ajándékozott Aurélnak, aki illően megköszönte és egy fajtiszta magyar pulikutyával viszonozta a nagyvonalú küldeményt. Az ebet egyik segédje maga szállította Detroitba és személyesen adta át a gyárosnak. Budapestre visszaérkezvén ő számolt be arról, hogy a Ford-gyár legnagyobb szerelőcsarnokában az egyik futószalag fölött öles betűkkel a FORD AUTÓK BÉRLÉSE MÁR BUDAPESTEN IS! felirat volt látható.

Ám a fényes budapesti vállalkozásnak rövidesen befellegzett: kitört az első világháború és a hadügyminisztérium harcászati célokra kisajátította a bérautókat.

A veszteségek ellenére a kocsik java átvészelte a háborút. Nem így hajdani tulajdonosuk, a gyenge fizikumú Häzler Aurél, aki tüdővészben pusztult el az olasz fronton.

Ungvárra kerül Henry Ford ajándéka

A kocsik sokáig valamelyik állami garázsban rozsdásodtak, majd 1924-ben váratlanul árverésre bocsájtotta őket az állam. Az addigra működésképtelenné vált T-modellt potom áron Blau Ignác ungvári szatócs vásárolta meg, aki véletlenül tévedt a helyszínre (eredetileg posztóbálákat akart vásárolni üzlete számára). Vasúton vitette a Fordot Ungvárra, ahol egy Miron nevű ruszin szerelő újra üzemképessé tette (néhány alkatrészt maga esztergályozott, néhányat más kocsikról szedett le, de volt olyan is, amit a gyárból kellett meghozatnia).

Blau Ignác nem sokáig parádézhatott Ungvár utcáin a T-modellel - hamarosan elhunyt (a sors tragédiája, hogy éppen egy posztóbála nyomta agyon). A kocsit Borbála nevű leánya örökölte meg, akit 1929-ben a Párizsból akkor érkező Tsúszó Sándor vett nőül. Bár a Fordot hozománynak tekinthette és szabadon használhatta, ő ragaszkodott hozzá, hogy "kivásárolja" a családi örökségből és saját tulajdonába vegye. Sejthette, hogy házassága nem lesz hosszú életű, még abban az évben elváltak és Tsúszó a néhai bérautóval egyenesen Pozsonyba hajtott.

De előtte még sokat kocsikáztak barátaival a Kárpátokban. A fenti képen például a Vereckei-hágó felé vezető útról letérve kanyarognak egy rét közepén. A kocsiban ülőket teljes bizonyossággal a kép alapján nem lehet azonosítani. A volánnál Tsúszó Sándor ül, jobbján egyesek a tanárkodása színhelyére vissza-visszalátogató Szabó Dezsőt vélik felismerni. Tsúszó mögött sokak egybehangzó véleménye szerint a Párizsból ugyanebben az időben hazatért Erdélyi Béla festőművész ül (a két művész ekkor szoros barátságban állt és mindketten Drávai Gizella beregszászi irodalmi szalonjának voltak a törzstagjai). A negyedik személy sajnos azonosíthatatlan.

Pozsony-Berlin-Detroit

Tsószó pozsonyi évei alatt sokat használta a T-modellt, de amikor újabb Európa-körüli útra készült, már nem találta eléggé üzembiztosnak a hosszú túrára. Stílusérzéke arra sarkallta, hogy újra azzá tegye az autót, ami eredetileg volt: beadta egy pozsonyi autókölcsönzőbe, ahol a legkedveltebb bárautókká vált és egészen a német megszállásig szolgálta az utazók igényeit.

A bevonuló német csapatok egyik tisztje azonban szemet vetett rá, mint hadi zsákmányt konfiskálta, és azonnal haza is küldette a fiának Berlinbe. Az elkényeztetett náci ficsúr azonban nem örült az ajándéknak - amerikai kocsi? az ellenségé? - hamar túladott rajta.

Henry Ford személyes ajándékának a sorsa innen ismeretlen egészen addig a pontig, hogy 2013-ban a detroiti autómúzeum elfekvő készletében megtalálták. Vélhetően a kocsi a Berlinbe bevonuló amerikai csapatok valamelyik tagjához kerülhetett, aki - leginkább érzelmi okokból - visszahajókáztatta az USÁ-ba. Ám az autó eddigre már igencsak lestrapálódott, nem sok hasznát vette, hát elküldette a Ford-gyárba, mint akkor már technikatörténeti ritkaságot. Ott pedig nem igazán tudtak mit kezdeni vele, beraktározták az ócskaságok közé. Ezt az állományt aztán megkapta az autómúzeum, de csak futólag nézték át a készletet, és csupán a működőképes vagy igazán ritka kocsikat emelték a kiállítási tárgyak sorába - az 1913-as T-modell egyik kritériumnak sem felet meg.

Így rozsdásodott a teljes ismeretlenségben születésének századik évfordulójáig a hányattatott sorsú Ford, az első budapesti autókölcsönző favoritja, a világutazó Tsúszó Sándor kedves, sok kárpáti tájat látott automobilja.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás autó

Hogyan készül egy virtuális könyv?

2012.04.15. 13:40 bdk

Hogyan készül egy virtuális könyv?

Nem készül, hanem létrejön

Interjú Agn O’Stos asszonnyal,
a Liber-All kiadó elnökével

 

Agn O'Stos elnökasszony– Elnök asszony, köszönöm, hogy, bár csak telefonon, de időt szakított erre a beszélgetésre. Kérem, szóljon a kiadó létrejöttéről és működésének kezdetéről.

– Még nincs egy esztendeje, hogy egy kilétét felfedni nem kívánó magánszemély (jegyezzünk meg róla annyit, hogy jogdíjaiból fényűzően, ám elzárkózva élő idős író, akit a szakma nagy része halottnak hisz) megálmodta és rövid idő alatt létre is hozta a tudtunkkal világelső virtuális könyvkiadót. Mivel ennek a szellemi műhelynek nincsen fizikai értelemben vett létezése, így megalapítása és működtetése semmilyen jogi vagy adminisztratív akadályba nem ütközött, és semmilyen formaságnak nem kellett eleget tennünk. A Liber-Allnak nincsen sem székhelye, sem irodája (működési területe maga az Internet), kizárólag önkéntes virtuális munkatársai vannak, és kényesen vigyáz arra, hogy szigorúan csak virtuális könyveket adjon ki. Kiadónk nem hogy valóságos, de még virtuális számlaszámmal sem rendelkezik, és még virtuális pecsétje sincsen. Nevünk is csak azért van, hogy létezésünket a virtuális világban elkülöníthessük a többi létezőtől.

– Ezeknek a nagyon is szükséges rekvizitumoknak a hiányában hogyan tud egy kiadó működni?

– Természetesen csak virtuálisan.

– Ez miben merül ki?

– Leginkább virtuális könyvek kiadásában.

– Bevallom, nem értem egészen pontosan, ez mit jelent. Ha az e-bookokhoz, digitális könyvekhez, Interneten elérhető szövegállományokhoz valami hasonlót, akkor az éppenséggel nem számít újdonságnak – de ezeket megfelelő jogi háttérrel, és, ahogy Ön mondta, „fizikai értelemben vett létezéssel” rendelkező kiadók jelentetik meg. Az Önök könyves műhelye azonban valami más… Ha nem valóságos, akkor talán spirituális? Transzcendens?

– Nem, erről szó sincs, csak egyszerűn virtuális, a szó klasszikus értelmében.

– Mostanában annyi mindent vonnak a virtuális valóság körébe…

– Valóban, de mi visszatértünk a szó eredeti jelentéséhez.

– Éspedig?

– Fiatalember, nézze meg az idegen szavak Bakos-féle szótárában…

– Ígérem, megteszem… Azért megengedi, hogy tovább kérdezzem?

– Parancsoljon.

– Nem tudná-e egy szemléletes példán megvilágítani, hogyan készül a virtuális könyv? …De ha erre azt feleli, hogy virtuálisan készül, akkor kiugrom az ablakon.

– Remélem, csak egy virtuális ablakon… De talán erre sem lesz szükség, mert azt kell mondanom, hogy a virtuális könyv egyáltalán nem készül.

– Hanem?

– Létrejön.

– Az nem ugyanaz?

– Nem. Az készül, amit valaki készít. A virtuális könyvet senki sem készíti.

– Mégis, akkor hogyan jön létre?

– Megteremtődik a virtuális létezése.

– Mi által? Kik által? Hogyan?

– Nézze, ha eddig nem értette meg a dolog lényegét, ezekre a kérdésekre adott válaszaim sem fogják közelebb vinni a megvilágosodáshoz, és úgy fogja érezni, hogy csupa tautológiát mondok. Mi által? A virtuális könyv létezése a virtuális kiadó működése és a könyv befogadói közege által teremtődik meg. Kik által? A virtuális kiadó virtuális munkatársai és a virtuális olvasók által. Hogyan? Virtuális megjelentetéssel, virtuális könyvbemutatóval, virtuális terjesztéssel...

– Minden virtuális?

– Természetesen.

– Virtuális kézirat? Virtuális szerkesztők? Virtuális elnök asszony? Ez is csak egy virtuális beszélgetés? Én is csak virtuális riporter lennék?

– Pontosan. Miért maga talán nem egy fejére húzott interkommunikációs sisak fülhallgatójában hallja a hangomat? Talán nem egy monitoron látja, amint mobiltelefont tartok a kezemben? Én is figyelem a maga gesztusait. Most például igenlően bólogat azzal a szép virtuális fejével, de úgy veszem észre, kicsit elszontyolodott. No, megszánom magát... Segítek kicsit.

– Lekötelez.

– Először is meg kell értenie, hogy a valóságos és virtuális világ bizonyos átfedéseket mutathat. A virtuálisan teremtett tartamok idővel a reálisakhoz hasonló vagy azzal azonos tulajdonságokat mutathatnak. Erre számtalan példát felhozhatnék. Olvasta például Kamatsu Sakyo A bika feje című zseniális novelláját?

– Sajnos nem…

– Hm… Nézzünk más példát. A lenyűgöző Cecil M. Joepardy munkásságát csak ismeri…

– Talán róla már hallottam. Amerikai filmrendező?

– Lótüdőt! …Már bocsánat. Bengáli költő és filozófus. Biztosan egy sort sem olvasott tőle.

– Bevallom.

Rolla Dák Béla az interkommunikációs sisakban– Na figyeljen ide. Maga, amennyire ezt a szemüvegem belső felületén megjelenő sisakos képe alapján meg tudom ítélni, egy kedves, udavrias fiatalember. Úgy látom, még nyakkendőt is kötött a kedvemért. Ez meghat. Ezért kap egy mentőkérdést. Mit tud Tsúszó Sándorról?

– Öööö… De nem nekem kellene Önt kérdeznem?

– Hát kérdezzen. De okosan tegye, mert már csak egyetlen utolsó kérdésre válaszolok.

– Köszönöm… Akkor talán: hogyan talált rá kiadójuk az első virtuális könyv szerzőjére?

– Nagyon egyszerűen. A Google keresőbe beütöttük ezt: Sakyo Joepardy Tsúszó – és a kereső egyetlen szerzőt talált. Egyúttal azt is megtudtuk, régóta foglalkozik a virtuális világgal – ha korábban nem is nevezte annak. Egyik virtuális regényének a környezetéből már jelentek is meg részletek. Mi pedig megkérdeztük, nincsen-e más virtuális kézirata.

– Csodálkoznék, ha nemet mondott volna.

– No, ezt a csodálkozást valóban megspórolta magának.

– A szerző nevét vagy a mű címét megtudhatjuk?

– Ezt csak a bemutató előtti napon fedjük fel. Ma még titok.

– De ha mondjuk csak virtuális titok?...

– Ó… Hát… Látja, tud maga jót is kérdezni, majd elakadt a szavam. Virtuális titok – nem rossz. Bár fogalma sincs a virtuális irodalomról, kreatívnak tűnik. Referálni fogok magáról az alapítónknak. Ellenben most be kell fejeznünk. Már rég elkérdezte az utolsó kérdését! Én viszont még szeretnék megtudni magától valamit. Kinek a megbízásából készítette azt az interjút?

– A Liber-All kiadó megbízásából.

– Tessék? Akkor én hogyhogy nem tudok róla?

– Tudnia kell, hiszen éppen Ön és épp az imént ajánlott a titokzatos alapító figyelmébe.

Kérdezett: Rollay Dák Béla

2003

Más:

Szólj hozzá!

Címkék: könyv virtuális jeopardy

Tsúszó Sándor: Utazások innen és túl

2012.01.18. 13:45 bdk

Balla D. Károly

Egy utazó derűs rezignáltsága

Tsúszó Sándor öregkori remekének, az Utazások innen és túl c. „úti esszének” immár második – alaposan kibővített – kiadását vehettük kezünkbe nemrégiben a Liber-All Kiadó jóvoltából.

A Svédországban teljes elzártságban élő és lassan kilencven esztendős Mester új kötetének megjelenése akár szenzációt is kelthetett volna mind a szakma, mind az olvasók körében, ám igen csekély példányszáma miatt gyakorlatilag visszhangtalan maradt. (Bár a tirázst újabban üzleti titoknak tekintik a könyves műhelyek és ezért nem tüntetik fel könyveik impresszumában, egyes értesülések szerint az Utazások első kiadása mindössze hat példányban látott napvilágot: ebből kettőt megtartott a kiadó, egyet a svéd uralkodónak dedikált a szerző, egyet a British Museum címére postáztak, az ötödik darabot a Marianna árok fölött elégették és hamvait a tengerbe szórták, a hatodikat pedig igen borsos áron megvásárolta, nem tudni, milyen célból, a NASA). Mindössze két ismertetés jelent meg a könyvkülönlegességről, ezek közül az első[1] inkább a kiadás körülményeire vonatkozó „legendát” tárta fel (innen merítettük magunk is a példányok sorsára utaló ismereteinket) a második[2] akár szakmai értékelésnek is tekinthető volna, ám a szerző, Rollay Deák Béla (talán tájékozatlansága okán) alaposan félreérti a könyv lényegét.

Azt ugyan helyesen állapítja meg, hogy Tsúszó e művében mintha egyesítené Németh László Sanremoi Naplójának és Szerb Antal Utas és holdvilágának erényeit, értve ezen az azonos súllyal érvényesülő útleírói tárgyszerűséget, esszéisztikus elmélyültséget és regényes olvasmányosságot, azonban Rollay már cikke címében elárulja, hogy a művet önéletrajzi munkának tartja, s úgy véli, hogy az Utazó azonos Tsúszóval („Egy emigráns…”); ezzel szemben a figyelmes olvasó (még ha nem is ismerője a tsúszói életmű jellegzetességeinek) már a második fejezet környékén ráérezhet arra, hogy az Utazások hőse nem lehet még csak alteregója sem Tsúszó Sándornak: alapvetően más típusú személyiség. Erre nem csupán kissé ironikusra hangszerelt műbéli neve (Dékár) enged következtetni, hisz a felvilágosodás-kori nagy bölcselő, Descartes ilyen fonetikus átírása még nem feltétlenül negatívan minősítő értékű, ám a nagyvilág dolgaira meglehetősen naivan (bár igen érzékenyen) rácsodálkozó Dékár olvasottsága enyhén szólva is „kívánnivalót hagy maga után”, s ez semmiképpen nem egyeztethető össze Tsúszó közismerten széles körű roppant műveltségével. Alakját talán épp azért formálja ilyenné a Mester, hogy önnön „poeta doctus”-mindentudásától megszabaduljon, és a jelenségeket azon pőreségükben tudja szemlélni, nem pedig a „kulturális hátország” állandó hatásától és viszonyító kényszerétől meghatározottan.A dolgokhoz való ilyetén hozzáállásáról Dékár maga vall a 3. fejezetben: „A műveltségem tele fehér foltokkal, viszont nem vagyok sznob és megbízhatóan jó az ízlésem”.

Erősen téved Rollay Deák abban is, hogy – szerinte – „az idősödő Tsúszó ifjúkori utazásainak élményeit dolgozza fel eme kései művében”. Erről ugyanis szó sincs! Tsúszó Dékárja jellemzően most, mondhatni: naprakészen utazik. Igaz, hogy amit lát, tapasztal, annak többsége akár a 20-as, 30-as évek benyomása is lehetne, ám az az utánozhatatlan „derűs rezignáció”, amellyel Tsúszó mozgatja a világban hősét – az félreérthetetlenül századvégi élményeket feltételez. (E vonatkozásban teljesen mindegy, hogy Tsúszó valójában mikor járt, s járt-e egyáltalán Amsterdamban vagy üldögélt-e a bécsi Kunsthistorisches Museumban Brueghel Gyermekjátékok c. képe előtt – a fontos az, hogy az Utazót szimbolikus szinten is megjelenítő Dékár mindenféle historikus rálátás nélkül, éles közvetlenségben és jelenidejűségben szemléli a szemlélendőket.)

A naprakészségre egyébként van néhány döntő bizonyítékunk.

Először is: az új kiadású kötet terjedelme közel másfélszerese az előzőének, s ennek oka nem valamely lappangó kéziratrészletek felbukkanása, hanem egyszerűen az, hogy az elmúlt évben Mesterünk újabb utazásokat tétetett meg (valóságosan vagy képletesen) Dékárjával, s ezekről beszámolni oly fontosnak tartotta, hogy az esztendővel korábbi verziót alaposan kibővítette. (Mi sem lenne idegenebb Tsúszó párátlan stílusérzékétől, minthogy a több évtizede tett utak és a frissek benyomásait elegyítse!) Másodszor: felbukkannak az Utazásokban (ha ritkán is) olyan helyszínek, tárgyak, személyek, amelyek és akik nem hogy a 20-as vagy 30-as években nem léteztek, hanem még néhány esztendeje sem szerepelhettek volna semmilyen útleírásban (például a hollandiai Shockland „sziget” húsz évvel ezelőtt még valóban sziget volt). És ennél is tovább menően: Tsúszó nem egyszer bizonyos „előrelátásokat” enged tenni hősének. Itt nem a Mester látnoki készségére kell gondolnunk, hanem csupán arra, hogy számára az idő kategóriája nem osztható egyértelműen a már megélt-megismert múltra, az épp most történő jelenre és a még titkos-tilalmas jövőre: ezek nála összemosódottan, egymásba tűnően jelentkeznek, annak megfelelően, melyikük felel meg leginkább arra, hogy Dékár szavaihoz hátteret biztosítsanak.

Elrugaszkodva most már Rollay Deák félreértéseitől és az ezek cáfolása kapcsán a Tsúszó-műről kifejtett (egyébként lényegi vonatkozású) véleményünktől, tegyünk kísérletet arra, hogy ennek az unikális értékű könyvnek a specifikumait megragadjuk. Induljunk ki a már említettekből és folytassuk a még fel nem tárt vonásokkal:

1.      A szerző saját mindentudó tájékozottságát és roppant műveltségét „véka alá rejtve” képzelt hőse, a Descartes-ból „egyszerűsített” Dékár nevű utazóval láttatja a világot, ezen a réven szabadulva meg bizonyos intellektuális előítéletektől (itt akár József Attila sorát is idézhetnénk: „Úgy hull le rólam a kultúra, mint másról a ruha a boldog szerelemben”).

2.      Tsúszó egy abszolút naprakész, modern szemléletű, jellemzően századvégi rezignációjú művet hozott létre, amelyben szerencsésen ötvöződik az útleírások élményszerű tárgyilagossága, az esszészerű bölcseleti elmélyültség és a regényes belletrisztika.

3.      A műben szimbolikus értelművé válik az Utas, pontosabban az Utazó alakja: benne testesül meg azoknak a véleményeknek és életszemléleti sajátosságoknak az összessége, amelyek a szerző számára értéket képviselnek, s amelyek együttesen egyfajta eszményt, ha tetszik: értelmiségi modellt alkotnak.

4.      Metaforikus értelmet nyer maga az utazás gesztusa is: Tsúszó számára e fogalom többet, lényegibbet jelent, mint amit szótári jelentése hordoz. A helyváltoztatásnál, a környezetváltozásnál és az eközben tapasztalt élményeknél számára mindig fontosabb az, ami utazás közben „belül történik” az utazóval.

5.      Tsúszó szintetikus gondolkodású alkotó és e réven hősét, Dékárt is alkalmassá teszi arra, hogy az utazásai során tapasztalt benyomásokat összegezze és olyan következtetéseket vonjon le a látszólag össze nem függő mozzanatokból, melyek szemléletmódjának gazdagodásához, emberi karakterének kiteljesedéséhez vezetnek.

6.      A fentebb főleg a gondolatok világára értett megállapítások érvényesek az érzelmek szférájában is: utazásai során Dékár általában emocionálisan is lereagálja az őt ért impressziókat, s ezen reagálások összessége érzelemvilágának kifinomulásához vezet, azaz a gondolkodó tudat által felfogottakat az érző lélek is feldolgozza, asszimilálja az „utazói psziché”-be.

7.      Ezekből (is) következően az Utazások innen és túl üzenetét abban a jól kirajzolódó felismerésben lehetne megragadni, mely szerint az utazás gesztusa önmagán túlmutatóan és előzményektől függetlenül szemlélettágító és jellemformáló hatású (feltételezve, ha az Utazó nem érzéketlen tuskó, mint a mű egyik fejezetében feltűnő Anecpé, aki hiába járta be a fél világot, mindenünnen üres szellemi tarisznyával tért haza, és például a japán oktatási módszerek megismerését célzó tanulmányútjának lényegét így foglalta össze otthoni tanítványainak: „Egyetem – mint egyetem; de ott diákok nem ragasztanak kollégiumban falakra képeket”).

8.      A fentebb vázolt lényegi vonásokat a szerző igen változatos kifejezésbeli és nyelvi eszközök révén jeleníti meg. Ezek behatóbb vizsgálata külön tanulmány tárgyát képezhetné, e helyütt jegyezzünk meg csupán annyit, hogy Tsúszó „nagy fogalmazó”, és így hőse is alkalmassá válik arra, hogy

  • ·        az egyébként banálisnak tűnő megállapításokat is szellemes nyelvi fordulatokkal tegye élvezhetővé („Amikor már felmerül benned, hogy vajon szakíts‑-e egy nővel, akkor szakíts”);
  • ·        az egyéni, újszerű meglátásoknak adekvát nyelvi megformáltságát adja („A tolmács hat világnyelven beszélt. A baj csak az volt, hogy ezt egyszerre tette, és így egy szavát sem lehetett érteni”);
  • ·        a roppant bonyolult gondolatokat és érzelmeket is jól követhető mondatok közvetítésével jelenítse meg. („Kevés gusztustalanabb dolgot láttam életemben, mint a pisai ferde tornyot. Egy dolog döntse el, hogy talpon akar-e maradni, avagy fel kíván-e dőlni. Erkölcsi szempontból tarthatatlannak érzem ennek az intézményesített ferdeségnek az évszázados kultuszát.”)

Végül mindehhez tegyük még hozzá, hogy – remélhetőleg – az Utazások innen és túl új kiadása meghozza ennek a kitűnő könyvnek azt a megérdemelt szakmai és olvasói sikert, amely tavaly elmaradt. Lehet, hogy a kiadó számítása „bejön”: a feltűnően alacsony példányszámmal sikerült egy fokozott várakozást felkelteniük, amelyet most a legendákra mindig vevő olvasóközönség szívesen és nagy számban fog kielégíteni. Reméljük, hogy a Tsúszó-kötet könyvsláger lesz.

Kár, hogy ezt a Mesterhez méltatlan módon tudta csak elérni a kiadó.


[1] Bodó Lea: Van-e kozmikus üzenete a Ts-UFÓ-lógiának avagy mióta tud magyarul a svéd király? In: Hungarian Express, 1995, március 21.

[2] Rollay Deák Béla: Egy emigráns bolyongásai. UngBereg, 1995. dec. 24.


Tsúszó Sándor: Utazások innen és túl – Liber-All Kiadó, 1996. – 220 old.

Szólj hozzá!

Címkék: könyv utazás

Tsúszó Sándor és a komplex létezés

2012.01.16. 18:03 bdk

1990 kora tavaszát írtuk, amikor sokad magammal meghívást kaptam a nagy magyar kárpát-medencei összeborulások egyik első alkalmaként számon tartott rendezvényre, A könyv nem ismer határokat című tanácskozásra, Gárdonyba.

Nálunk, Kárpátalján már tudni lehetett, hogy a nagy Szovjetuniónak egyszer s mindenkorra vége, és bár a moszkvai puccsig és Ukrajna megalakulásáig még több mint egy év volt hátra, mi már úgy éreztük, hogy visszavonhatatlanul kitört a demokrácia. A szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt megjött a hangunk: rendezvényeinken teli torokból énekeltük a Himnuszt és minden lehetséges fórumon óvatoskodás nélkül beszéltünk a magyarság sérelmeiről és követeléseiről. Íróként is kiszabadultunk a cenzúra és öncenzúra vaspántjai alól.
Magyarországon ugyanekkor még meglehetősen feszült volt a hangulat, a rendszerváltás közel sem látszott véglegesnek, nem lehetett biztosan tudni, valóban sikerül-e a hatalmat békésen átadni-átvenni. Jellemző módon a rendezvényt is, amelyről beszélek, még a Hazafias Népfront szervezte, és az előadók egyike Tabajdi Csaba volt, aki reformkommunistaként az aktuális politikai helyzetet elemezte számunkra, kiadói, könyvtáros, szerkesztő, irodalmár emberek számra. Alig hittünk az egypártrendszeri szólamokhoz szokott fülünknek, amikor Tabajdi kimondta, hogy rövidesen bizonyára ellenzéki politikusként fog működni.

Bár hallhattunk érdekes felszólalásokat, számunkra, a Kárpát-medence távolabbi sarkaiból szalajtott résztvevők számára az alkalom lényegét mégis a személyes találkozások adták meg, hiszen akkor még valami különös boldogságot jelentett, ha felvidéki, vajdasági, erdélyi kollégáinkkal, sorstársainkkal találkozhattunk, akikkel elsóhajtozhattuk egymásnak közös mostohaságunk ügyeit és főleg bajait. (Később aztán alaposan egymásra untunk; nekem hamarosan végképp elegem lett a határon túli magyarokat külön kezelő rezervátum-felfogásból.)

Nos, bár akkor még nem volt különösebb bajom az itthoni szakmabéliekkel, az első estén mégsem velük kocsmáztam, hanem a délvidéki kontingenshez csapódtam, a másodiktól kezdve pedig pár napon át az akkor a szlovákiai Somorján lakó Hodossy Gyulával cimboráltam, hol kettesben, hol többedmagunkkal ücsörögve és beszélgetve számolatlan unicumok és sörök társaságában. Őt én már jól ismertem akkor, Somorján és Kassán ő szervezte író-olvasó találkozóinkat bő évvel korábban, amikor is Kovács Elemér újságíró-barátunk kocsiját (Zsiguli, vagyis Lada) teleülve alkottunk kárpátaljai alkotócsoportot és tettünk felvidéki körutazást. Így voltaképp csak folytattuk az akkor elkezdett barátkozást. Hodossy Gyuszival kellemes volt együtt lenni, magánbeszélgetéseink arányosan ellensúlyozták a konferencián még csak burkoltan kimondott, de emocionálisan máris túlfűtötten túlzó „mi magyarok most összefogunk és helyrehozzuk azt, amit Trianon tönkretett”-hangulatot. A nagy nekiveselkedés helyett mi inkább az irodalom kicsi dolgaiban merültünk el. Modernség, hagyományok, alkotástechnikai megújulás, avantgárd, műfordítás, intertextualitás… A beszélgetésünk egy pontján kimondta az általam addig soha nem hallott nevet: Tsúszó Sándor. Az meg kicsoda, kérdeztem rá, és attól kezdve vagy másfél órán át beszélt a felvidéki – és alighanem az egyetemes – magyar irodalom nagy megújítójáról, miközben sétáltunk a Velencei tó partján, ha jól emlékszem, két unatkozó hölgy társaságában, akik inkább diszkóba mentek volna. Velük ellentétben engem teljesen felvillanyozott az, amit Tsúszóról megtudtam, Gyulánk pedig csak mondta, mondta, töviről hegyire elmesélte, hogyan fedezte fel a maga számára nemzedékük, milyen művei kerültek elő, miért kutatják. Ámulva hallgattam; nemcsak Tsúszó életének kalandossága és alkotói sokszínűsége kápráztatott el, hanem az a lelkesedés is, amellyel mindezeket előadta. Sugárzó arccal újságolta, hol és milyen publikációk jelentek meg újabban Tsúszóról – és hol várhatók továbbiak.

Szívesen megismerném az összes kutatási eredményt és a fellelt műveket is, mondtam, és ő megígérte, elküldi a teljes anyagot; egyszersmind lelkemre kötötte: vizsgálódjam odahaza, mert szinte biztosra veszi, hogy párizsi tartózkodása után Tsúszó Kárpátalján is megfordult és tsuda dolgokat művelt. Ezt én is roppant valószínűnek tartottam.

Véget ért a tanácskozás, hazautaztunk. Több hónap telt el, már-már azt hittem, barátom megfeledkezett ígéretéről, amikor is végre jókora paksamétát hozott a posta (az ekkor kapott anyagok nagy részét aztán az 1992-es Legyél helyettem én c. Tsúszó Sándor-emlékkönyvben láthattam viszont). Élvezettel olvastam a Hizsnyai Zoltán, Szombaty Bálint, Filep Tamás, Juhász R. József, Hodossy Gyula és mások által feltárt tényeket, no és persze az előkerült műveket is. Nem lehetett észre nem vennem az egyik összefoglaló Hizsnyai-esszében az életrajzi adatot: „1929. Megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével és Ungvárra költözik. 1930. Házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét és Pozsonyba költözik, ahol lapszerkesztői állást vállal.”

Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy sikerül valamit kiderítenem a Mester ungvári házasságáról, itt töltött hónapjairól.

Így is lett. A szép emlékű Horváth Ágoston plébános úr felkutatta az 1930-as egyházi anyakönyvi bejegyzést, én pedig megtaláltam a nem sokkal korábban elhunyt exfeleség, Blau Borbála második házasságából született leánygyermek családját, amelyben a bohém költővel kötött házasságra úgy tekintettek, mint a mama fiatalkori botlásának, vagy inkább félretsúszásának a történetére, emiatt nem is becsülték sokra – mégsem adták ki a kezükből – a költő hagyatékát (levelek, néhány kézirat és újságkivágat).

Közben lassan az is felidéződött bennem, hogy kamaszként én bizony hallottam már Beregszászban Tsúszóról, mégpedig az örök tanárnőtől, Drávai Gizellától, aki személyes barátságot ápolt nemcsak Sáfáry Lászlóval és Győry Dezsővel, hanem Tsúszóval is, sőt egy ideig baráti köréhez tartozott, amelynek egyébként másik meghatározó egyénisége az Ungvárra ugyancsak Párizsból érkezett Erdélyi Béla, a kárpátaljai festőiskola megteremtője volt.

Kutatási eredményeimet kerek dolgozatban foglaltam össze („Mindig-volt emberek”. Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron), elvittem a Szabolcs-Szatmári Szemle nyíregyházi szerkesztőségébe. Futaky László szerkesztő úrnak tetszett az esszém, következő számukban a versillusztrációkkal együtt meg is jelent, majd bekerült a már említett Tsúszó-emlékkönyvbe is. Erről a kiadványról aztán recenziót írattam az általam akkor szerkesztett Pánsíp c. folyóiratba. Ugyanitt közöltük később egy amerikai forrás nyomán a tsufológiai kutatások néhány újabb eredményét, egyik kollégámmal heves szakmai vitába keveredtem a Mester Utazások innen és túl c. művének értékelését illetően, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Svédországban teljes elzártságban élő Mester rövid válaszlevelét is közreadhattuk.

Ezzel részvételem a közös hagyomány ápolásában be is fejeződött. Ám a magam Tsúszó Sándora azóta is velem él. Tőle választottam mottót mindkét regényem elé (Élted volt regénye, 1998, Szembesülés, 2005), aranyköpéseit, aforizmáit folyamatosan használom, gyakran hivatkozom művészetfilozófiájára.

Ennél is fontosabb számomra a tsúszó-jelenségnek mint alkotástechnikának a létezése. Engem hosszabb ideje az érdekel, hogyan ragadható meg irodalmi eszközökkel a létezés komlexicitása. Ha ugyanis feltesszük, hogy minden létezőt a valós és képzetes létezés egyidejűsége jellemez, akkor a valós és imaginárius összetevők közötti összefüggés nemcsak izgalmas filozófiai kérdéseket vet fel, hanem a művészet egyszerre valóságábrázoló és fikcióteremtő jellegét is új megvilágításba helyezheti. A Van és a Nincs határmezsgyéje ez, és engem roppant módon érdekel, milyen irodalmi vízummal lehet ezen a határon átkelni, hogyan lehet tartalmakat, alakokat, műveket az egyik oldalról a másikra átcsempészni. Ha tetszik, az irodalom önmagában is egy nagy fikció, ám ezen belül a képzetesség újabb dimenziói nyithatók, amelyek más-más módon, más-más áttételek révén kapcsolódnak az objektívan is létező valósághoz.

Mondhatnám azt is, hogy mindkét regényem a megalkotott Nincsről, a pontosan megszerkesztett Semmiről szól, és miközben a hiány létezését kívántam megteremteni, Tsúszó Sándor végig fogta a kezemet. Példát jelentett számomra kihúzásos szövegtechnikája csakúgy, mint egybetűs költeményei vagy a fragmentumról vallott nézetei. Általánosabban véve pedig nagyszerű alakjának egésze.

A könyv nem ismer határokat című rendezvény politikai felhangjaitól így hát számomra egyenes út vezetett a létezés határait művészi eszközökkel áthágó könyvekig. A valóság ábrázolása helyett ezzel meg is teremtődött számomra az ábrázolás valósága, mint a tsúszói értelemben vett univerzális metafikció. Hála érte Hodossynak, Hizsnyainak, Szombartynak és a többieknek, akik ebbe a nagyszerű hagyományba beavattak. És ne legyek hálátlan, köszönet az akkori rendezvényt szervező Hazafias Népfrontnak is.

Szólj hozzá!

Címkék: kutatás könyv

A piréz himnusz szerzője: Tsúszó Sándor

2012.01.13. 11:54 bdk

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások.

Mindezt a Tsúszó-életművel való megismerkedésem után 22 évvel, pirézzé válásom ötödik esztendejében kellett megtudnom a Legyél helyettem én c. Tsúszó-breviárium első kötetéből, amelynek anyagát a jeles költő és  tsuszológus Hizsnyai Zoltán, a gyűjtemény összeállítója és gondozója, a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott elnök-főigazgatója volt szíves rendelkezésemre bocsátani (úgy is, mint társszerzőnek), jelezve, hogy felhasználási jogosultságaim mindaddig korlátozottak, amíg a könyv hivatalos napvilágra kerülését meg nem erősíti a NASA és a Nagy Hadronütköztető (mint illetékes szervek). Ugyanis az értékes, hiánypótló kötet jelenleg a hiány és a pótlás határmezsgyéjén leledzik, akár egy elektron két energiaszint között; voltaképp megjelent, de a megvásárolhatósága, úgy tűnik, kicsit tsúszik, ami, tekintve a könyv irodalomtörténeti szempontból helyenként sikamlós tartalmát, igazán nem meglepő.

Nos, a Hizsnyai jegyezte Előszósz, mint köztudott tényt, említi a következőket:  „bárhol járt, bárhol élt Tsúszó, mindig szeretett pirézeivel vette körül magát, és választott nációjának »Rühellj valóssá, utálj világra, / testáld rám sötét félelmeidet…« kezdetű himnuszát is ő szerezte.”

E sorok olvastán heurékázva csaptam megvilágosodott homlokomra, hát persze, ugyan mi más is lehetett volna kedves költőm, oly sokszor idézett gondolkodóm, mi más, mint vérbéli piréz. Fel kellett volna ezt fedeznem már akkor, amikor 1990-ben ungvári tartózkodásának dokumentumait és hagyatékát felkutattam: rá kellett volna jönnöm, hogy a fiókja mélyén tartott pecsétnyomó rézgyűrűje nem véletlenül formáz π betűt (ez volt a rézpi), vagy legkésőbb akkor, amikor Utazások innen és túl című pompás könyvéről recenziót írtam. Miért is nem jöttem rá az alig rejtett utalásra, amikor a könyv hőse, az örökké úton lévő Dékár, ez a frenetikus és fonetikus  Descartes  egyik utolsó utazása előtt így intonálja A rézangylát, sej! című dalocskát:

Messze földre sose indulj lábon, gyalog -
repítsenek vasárnapi rézangyalok.

Megjegyzem, hogy egyes kutatók a fenti sorokból nem Tsúszó piréz mivoltára következtettek, hanem arra, hogy mégis igaz lehet a legenda: a Mestert 1954-ben ufók rabolták el, s a dalocska ezt az eseményt igyekszik az angyalokkal történő önkéntes utazássá szépíteni. (A legendát Hizsnyai már korábban meggyőzően cáfolta.) Napvilágra kerültek olyan vélekedések is, hogy a dalocska egy olyan időutazás metaforája, amelynek során a médium az örökös vasárnap időzónájába csöppen, miközben maga energianyalábbá változik. Ezt az említett útiesszékönyvben szereplő másik versike is alátámaszthatja:

‘Giává

Elindultam enerváltan
s egykettőre ener’ váltam.

Ám az elemzők nyilvánvalóan tévednek, a két idézet semmi egyebet nem bizonyít, csupán azt, hogy Tsúszó bőséges energiát merített a piréz mitológiában való alámerüléséből.

Ezek  a körülmények a most megjelenő breviárium révén tovább tisztázódhatnak, s hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az utóbbi években kissé hátrább szorult Tsúszó-kultusz újra kultúránk determinánsává váljon, s a Mester örökre visszatérjen a piréz rajongók által számára emelt virtuális piedesztálra.

 Balla D. Károly
.

Tsúszó Sándorról kevés hiteles ábrázolás maradt fenn. A fenti másolatra Kállay Labord bukkant rá egy madagaszkári könyvtárban a japán író, Sakyo Komatsu A bika feje c. könyvének a lapjai között. A képen nagy bizonyossággal Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy bengáli költő és filozófus látható. A felvétel, mint a hátoldalára rótt sorok bizonyítják, voltaképp egy kontaktmásolat arról az üvegnegatívról, amit a keleti pályaudvar kávéházának pincéjében talált meg egy Pinkhammer Rudolf nevű sváb műbútorasztalos és tájképfestő. A negatívval a borospince törött ablakának egyik rését tömte be valamelyik pincér, az egerek távol tartása végett.

Életrajzi vázlat a kutatások kezdeti szakaszából:

Tsúszó Sándor (1907–1941?) 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil.

Szólj hozzá!

Címkék: könyv életrajz piréz

Egy lehetséges Tsúszó-életrajz

2012.01.11. 09:38 bdk

Tsúszó Sándor (1907–1941) a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom méltatlanul elfeledett, jeles egyénisége volt, akit a Fiatal Írók Körének tagjai születésének nyolcvanadik évfordulóján, 1987-ben fedeztek föl maguknak. Életművének feltárása folyamatban van.

Tsúszó Sándor életútjának fontosabb állomásait a következőképpen fűzhetjük kronológiai sorrendbe: 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil.

Szólj hozzá!

Címkék: életrajz

Tsúszó Sándor-breviárium, I.

2012.01.10. 16:09 bdk

E blog indításának apropója: a címben jelzett könyv megjelenőfélben van, illetve nagyjából-egészében már meg is jelent, csak forgalomba kerülése, úgy tűnik, kicsit tsúszik. A Fészbúkon a borítót mindenesetre már közzétette tervezője. Izgalmas olvasmánynak ígérkezik, s nagy megtiszteltetés, hogy az összeállító-szerkesztő Hizsnyai Zoltán sziporkázó előszava után az én írásaimmal indul a könyv. Jelesül ezzel:

Tsúszó Sándor és a komplex létezés

Majd ha a kiadó a hivatalos megjelenést bejelenti, vagy legalább megjelenti a bejelenést, újra írok róla.

Tsúszó Sándor-breviárium, I.

Szólj hozzá!

Címkék: könyv breviárium